Szép és jó reggelt kívánok, olvasó!

Tudom. hogy nálad már délután van. Hazaértél az iskolából, a melóból. "Jó ég, Benedek, te. Gondolkozzál már, Majális van..." Bocsánatot is kérek tőled, de tíz perc sem telt el azóta, hogy kidobott az ágy magából. Aztán vigyázni a karneválon, mert jók a programok, csak sok a köcsög... És rossz a közbiztonság!

Meglepődve láttam, hogy ezen poszt írásának kezdetekor hozzád, valamint 148 társadhoz már eljutott az első bejegyzés. Ha egy biznisz beindul, mi? Viccet félretéve köszönöm neked, és mindenkinek, aki rászánta azt a pár percet az első posztra.

Ahogy hallgatom a hűtőm zúgását, így reggel kicsivel nyolc óra után, úgy döntök, hogy az elején megpróbálok időrendben összefoglalni mindent. Előre is elnézést kérek, az éjjeli vihar és tornádófigyelmeztetés miatt nem ment valami jól az alvás, lehet néha majd kihagy az agyam egy-egy pillanatra. Popcornt elő, kezdjünk!

Szóval Augusztus kilenc. A nap, amikor a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ajtaján besétált Benedek egy bőrönddel, egy gurigurival (Kézipoggyász egyedi elnevezése. Találó, tudom.), a hátizsákjával, egy viszonylag nyugodt anyával, egy kissé idegállapotos apával, valamint annak idején egy kicsit ideges, szomorú, kiakadt barátnővel. Nők...

Ha olvastad az előző posztomat, emlékszel Viktorra. A szemem fénye már egy évet letolt Amerikában, egy community college tanulójaként. Átjelentkezett, felvették. Meglett a travel buddy-m az elkövetkezendő három évre. "Aztán ne buzuljatok túl sokat!" kaptuk meg a reptéren. Hát mi nem ígérhetünk semmit. Igen, gondolom sejted, hogy az elején szobatársak voltunk. A magyar duó. 

Bőrönd feladva, jegyek a zsebben, security check fastpass kifizetve(a sima sor a biztonsági ellenőrzéshez körülbelül a Deák és az Astoria közé ért). Eljött a búcsú ideje. Nem sírtam. Nem mondom hogy könnyű volt. "Viktor, Istenem...köpd már ki a barátnőd, aztán menjünk. ELÉG LESZ MÁR!" Mentünk. A cikkcakkos terelőbóják végén az utolsó oszlop előtt még visszaintegettem. 131 nap, hogy szomorodna meg! Tökéletes nyári időben hagyom itthon kishazámat, és a lucskos, hideg, szürke télbe érkezem haza. De már most várom.

Szokásunkká vált, hogy utolsó étkezés otthon mindig egy jó magyaros fogás. KFC! Ahogy tömtük magunkba a twistert meg a stripeket, anyám már írogatott is. "Istenem már anya, 5 perce se mentem el és már zaklatsz?!" Jó, na. Tudom, hogy ők talán jobban izgultak, mint én. Meg hát talán szeretnek is. (ha ha ha)

A repülőnk Londonba olyan magyarosan indult. Két óra késés. De elindult. A pilóta felnyomta a gázkarokat, a gép lassan, majd gyorsan, gyorsabban gurulni kezdett. Lisztferihegy hírhedt bádogterminálja egyre csak ment és ment el mellettem, míg nem el nem emelkedtünk. Viszlát, Magyarország! Őszinte leszek, az ott akkor kicsit megcsapott. Tényleg itt ülök, tényleg megyek. Mi a fene?!

A két óra budapesti késés rettenetesen jót tett a kardiónknak, ugyanis 2,5 óra helyett fél óránk volt átérni a New Yorkba tartó repülőhöz. Ha voltál már a Heathrow-n, akkor tudod, hogy méretes reptér, valamint ki kell állnod plusz egy biztonsági checkpointot, ahol az aranyos indiai officereknek az angolját kb. annyira érted, mint engem értenek Amerikában. Természetesen ha magyarul beszélek. De elértük a gépet. A kapunál egy nagyon szigorú, 125 centis nőci kérdezősködött, hogy minek megyünk Amerikába. "I'm going to study". Hú. Hihetetlen még kimondani is. 

Kilenc alvásmentes levegőben töltött óra után tanítani való módon rakta le a pilóta a gépet a JFK-n. A rokonok vártak minket, akiket szintén az első posztban említettem. Ha már lúd, legyen kövér, gondoltuk Viktorral a repjegy vásárlásakor, és pár napot New Yorkban töltöttünk. Ő még akkor nem látta azt, amit én, szóval megmutattam neki álmaim városát. Legbelül viszont napról napra erősebben izgultam.

Aztán eljött  nap. Augusztus 14. New Yorkban fel, Saint Louisban le.

Az utunk igazán magyarosra sikeredett ismét. Nem elég, hogy vihar miatt két órát késtünk, még egy stewardess is meghúzta magát, ami miatt új személyzetet kellett keresni. Majd mikor három óra után már a kifutó fele gurultunk, közölték, hogy amúgy a pilóták munkaideje lejárt. Kapuhoz vissza, új pilóta kell. Csodás.

Végül hat óra várakozás után, és két óra repülést követően landoltunk Missouriban. "Itt vagyunk, nincs már visszaút." A reptéren a leginkább egy ősz mackóhoz hasonlító, pocakos télapó edzőnk, Dave várt. Az angol olyan jól ment, mint születésemkor. Ne nevess olvasó, izgultam csak! De komolyan, néha kihagyott az agy és néztem csak, mint hal a szatyorban. Kellemetlen.

Aznap este megismertem pár csapattársamat, ugyanis még egy napig nem költözhettünk be az egyetemre. Abby, egy végzős, szöszke, mosolygós lány volt az első, akit megismertem. Közvetlen, kedves lány, aki 4 importot (így hívjuk magunkat, külföldieket) is befogadott egy este erejéig. Jorge, a spanyol csődör akit csak Gyurinak hívok; Mitch, az amerikai, akivel már beszélgettem egy ideje; Koal, szintén amerikai valamint Lachlan, Ausztráliából. Az első emberek akikkel kapcsolatba léptem itt. Mintha ezer éve ismernének. Fura. Magyarként pláne.

Gondolom már érdekel, hogy milyen az eleje, mikor bekerülsz egy amerikai egyetemre. 

Szerda volt, felhős idő, tipikus Missouri weather. Ne félj, ezt is megtudod nemsokára, de gondolom a fent említett tornádóriasztásból már tudsz következtetéseket levonni. Saint Charles városka egyik főútjáról balra bekanyarodva megérkeztünk. "Na jóóóóóólvanakkorrrr…." Hatalmas, téglaépítésű, négyemeletes lakóépületek minden fele. Ilyen épület, olyan épület, stadion, színház kosáraréna. Amit csak el tudsz képzelni. (Lesz vlog is az egyetemről, ahol bemutatok majd mindent.) Mivel a vízilabdaszezon szeptember elején kezdődik, mi voltunk szinte az első emberek a campuson. Miután becsekkoltunk, megcsinálták a diákigazolványunkat. Mondanom sem kell, hogy úgy nézek ki a képen, mint egy fogyatékos... Megkaptuk a szobánkat a Mathews Hall-nak nevezett, freshmeneknek szánt lakóépület negyedik emeletén. 420-as szoba (ha ha ha...). 

Megjöttünk. Elkezdődik.

Kedves olvasó, most mennem kell. El kell kezdeni a napomat. Fel kell töltenem az energiakészleteket. Szépen süt a nap, bár estére megint jönnek a viharok, remélem végre látok egy tornádót. Bármennyire sincs kedvem, be kell hogy nézzek accountingra és kommunikációra is, mert jövőhéten vizsgahét. Aztán rohanok haza, játszik a Barca. Ha Liverpool szurkoló vagy, sajnálom. De nektek annyi! 

Szóval ezen sorok írója most elköszön, és elindul egy újabb napot átélni itt, Missouriban.

Hajrá, Barca!