Kedves Tibibá!

Ez most neked szól. Bár ne szólna, bár ne kellene kiírnom magamból azt a fájdalmat, amit most érzek. Bár lenne még alkalom, amikor a Nyéki Imre fedett medencéjének lelátóján, egy OSC meccs közben ismét meglátlak a túloldalon a VIP-ben. Nem lesz. 

"Lesz még olyan, aki junior Európa-bajnokságon egy 8–7-re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak?"

Azt állítottad, hogy nincs jó labdaérzéked, nem vagy erős, se okos, és túl jól sem úszol. Egy kicsit túl szerény voltál, szerintem... de persze érthető. Ez a szerénység, és ez az akaraterő az oka annak, hogy háromszor szólt Neked a Magyar Himnusz a dobogó legtetején, Sydneyben, Athénban és Pekingben. Komolyan, szinte gombócból is sok az a három, nemhogy Olimpiai Aranyból! És akkor még arról nem is beszéltem, hogy vb-t, eb-t, de akár azt is mondhatnám hogy mindent IS megnyertél. 

...ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.

Mert nem csak egy vízilabda-legenda vagy. Apuka, férj, barát. Példakép millió embernek, fiatalnak és idősnek, magyarnak és külföldinek. 

Tényleg, Te mi mindenre nem voltál képes?! Sérved, sérveid voltak, a csuklód se volt rendben, nem is voltál túl magas, és a saját bevallásod szerint nem is voltál túl gyors. Mégis mindent megnyertél. Profi vízilabdázóként pár nap alatt megtanítottál egy adag színészt vízilabdázni a Szabadság, szerelem című film története miatt. Persze a saját edzéseid után, a saját szabadidődet felhasználva. Aztán miután mindent megnyertél, akkor is még találtál olyan dolgot, amit meg lehet nyerni, és edzőként is sikeres voltál. Kilencvenkettő óta mindegyik Olimpiának a részese lehettél. Csodálom, hogy nem untad meg! 

Éreztem, hogy rejtőzik bennük egy olyan erő, ami minden felett áll, ami odáig vezetett, hogy mi akartuk a legjobban ezt a sikert, amit pedig soha nem kell megmagyarázni.

Emlékszem, mikor 2008-ban harmadszorra lettél Olimpiai bajnok. Pár hónapja vízilabdáztam, akkor még nem annyira értettem, hogy ez az egész hogy működik. Nyertek a magyarok, és ennek örültem, aztán meg nagyon jó téma volt az alapozós edzések után. 

Egyszer egy autogrammot is kaptam tőled. Talán Volvo kupa volt a székesfehérvári uszodában. Magyar-Olasz meccsre mentünk le a csapatommal. Kiss Gergely akkor lőtt egy olyan csavarós-ejtős gólt Tempestinek, amit (mint azóta megtudtam) a délszláv vízilabdázók csak "madarica" (magyarica) néven emlegetnek. A meccs végén Te voltál az első, akihez odamentem, és bár nem jászottál, boldogan aláírtad a kis kék füzetem. 

"Lesz még olyan, aki csapatkapitányként képes úgy meccsbe hergelni társait, ahogy soha senki azelőtt a válogatottban? Akiről azt mondják a többiek, hogy a vízben elég belenézni a szemébe, amiből olyan tűz árad, hogy nincs az a helyzet, ami onnantól fogva reménytelennek tetszene."

Amúgy nem ez az első alkalom, hogy miattad sírok. Igaz, a legutóbbi alkalom az örömtől volt. 2013-at írunk. Barcelonát szeretjük, de a Magyar közvélemény fenntartásokkal kezelte az új csikóválogatottat. Csak jussunk a legjobb 4-be, az már siker. Nemhogy a legjobb négy, de a világbajnoki cím is meglett. "NAGY VIKTOR VÉD! Kedves nézők, világbajnok MAGYARORSZÁG!", és Te ebben a pillanatban hullottál be a vízben a fiaidként körülvevő válogatott játékosok élén, hatalmas örömmel, boldogsággal. Én 14 évesen, férfiasan megkönnyeztem ezt a jelenetet. Akkor már ugyanannyira szerettem ezt a csodás sportot, mint te egész életedben.

"Lesz még olyan, aki immár kétszeres olimpiai aranyérmesként, világ- és Európa-bajnokként felhív egy úszóedzőt, hogy a soron következő nyári olimpiáig szeretne nála hetente legalább kétszer stílusjavító edzésekre járni?"

Jópárszor volt köztünk szóváltás is, bár neked az mindennapos lehet. A Kondorosin voltál minden BL meccsen, meg persze a bajnoki rangadókon is. Mi kihasználtuk, hogy OSC játékosként bemehetünk a VIP-be, és minden negyedközben belógtunk enni- és innivalóért. Természetesen minden alkalommal, olyan vízilabdás közegben megszokottan köszöntünk Neked. "Tiszteletem!". Minden alkalommal persze mosolyogva köszöntél vissza. Egyszer még oda is nevettél, mikor pont az egyik edzőmmel beszélgettél, ő meg szokásához híven kirakta a karját hogy belebotoljunk sétálás közben. Meg is tettem, persze. 

Aztán idén olyat vittél véghez az UVSE-vel, ami szintén a nagyságodat mutatja. A második csikócsapat, 19 év átlagéletkor, felsőház. A legjobb nyolcba vezettél egy olyan csapatot, aminek a legtöbb tagja még gondolat sem volt, amikor én már pelenkában topogtam. A Magyar OB1-ben, ami köztudottan a világ legjobb bajnoksága. Sajnálom, hogy a kialakult helyzet miatt nem tudhattuk meg, hogy mire lett volna képes az a csapat, ha nincsen a vírus miatti leállás. De biztos vagyok benne, hogy egy kellemetlen ellenfél lett volna minden felsőházi csapatnak. 

"Lesz még olyan, aki nyolc hónapnyi kihagyást követően, alig negyedév alatt képes visszaverekedni magát a világ legjobb csapatába? Aki végigküszködi aztán az olimpiát, viszont a döntőben a meccs legjobbjaként négy gólt szerez – ahogy 2000 őszén mondtuk: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatták magukról."

Egyszerűen nem akarom elhinni, ami történt. El sem tudom képzelni, hogy a családod, rokonaid, közeli barátaid, az aranycsapat minden tagja, az ellenfeleid, és az egykori csapatod, ahonnan visszavonultál, most hogy érezhet. Én már egy ideje tudtam a betegségedről, de úgy voltam vele, hogy te leszel a millióból az az egy, aki itt is nyerni fog. És most könnyezve ülök a laptopom előtt, mert nem lett igazam. Sír az ország, sír a vízilabdatársadalom mindenhol a világban. Sirat téged egy kicsit minden magyar. Bár látnád, hogy mennyire szeret téged mindenki; olyan emberek, akik sosem ismertek téged, mégis rengeteg örömöt okoztál nekik. Hogy Magyarországtól hétezer kilométerre is minden pólós ismert. Hogy mennyire felnéz rád mindenki, akinek köze van a vízilabdához. De igazából minden ember, akit a Te nagyságod és személyed megérintett. 

Biztos hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.

Egy példakép voltál nekem. Az is vagy. De már nem vagy közöttünk, és ebbe elmondhatatlanul fáj belegondolni. Remélem, hogy az égi medencék partjain örök nyugalomra lelsz. Ott már nincs alapozás, nincs 20x100 időre, csak doppler, kihagyó, és rengeteg mosoly. Örökké bajnok leszel, és örökké a szívünkben élsz. Ég veled, Mester!

1972-2020