Szeva, mélyen tisztelt olvasóm!

Tudom, egy ideje nem volt se poszt, se videó, se kép, semmi. Mondjuk sok történés augusztusig nem is nagyon volt. Igazából így 11 óra 53 perckor, a Guffey Hall 416-os szobájában, az íróasztalomnál ülve hirtelen nem is jut eszembe, hogy mit akartam mondani. Közölni a világgal, I mean...

Legutóbb minden idők legnagyobb vízilabdázójának tragikus halála után volt poszt. Mintha csak tegnap lett volna. Szinte hallom és látom a képeket, videókat, amiket aznap posztoltak a magyarok. Na meg az egész vízilabdás társadalom, hiszen Benedek Tibi, a Mester, ő több volt, mint egy vízilabdázó. Ő maga a vízilabda. 

Azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, na meg a Missouri és Mississippi folyókon. Hirtelen tényleg annyi mindent ide tudnék írni, hogy inkább nem is kezdek bele. Tüntetéssorozat, választási őrület, visszetérő sportligák, erdőtüzek, na meg persze Beba, akarom mondani Szoboszlai Dominik orbitális bombája Törökország ellen. Ha olvasol Indexet...vagyis...nevermind...

Ma van 184 napja, hogy utoljára magyar föld volt a lábaim alatt, és igazából fogalmam sincs, hogy még mennyi nap van hátra a pillanatig, hogy a ferihegyi reptéren, a gép és az utashíd közti kis résen beszűrődő cigi és benzinszag keveréke végig simítsa az orrnyálkahártyámat. Bár lehet, hogy a maszktól nem is érezném. Na mindegy is. Aztán az is lehet, hogy ez a nap kb. két hét múlva lesz, ha esetleg újra bezárnák az egyetemet. És hát esély mindig van erre, jelen helyzetben. 

Amerika amúgy kind of a shitshow manapság. Igen, én se szeretem a maszkot. Igen, én is mennék bulizni. Igen, én se örülök annak, hogy mindig extrán oda kell figyelni alap dolgokra. De azt elfogadhatatlannak tartom, hogy a magát a világ legnagyobb nemzetének tartó Egyesült Államokban politikai kérdést csináljanak az emberek egészségéből. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem csak itt megy így, de könyörgöm...

COMMON SENSE. Vedd fel, mosd meg, fertőtleníts, élj együtt vele. Egyszer, remélhetőleg nem is olyan sokára vége lesz ennek is, aztán mehetsz meginni a három pohár sörödet, amitől bika leszel és megvadulsz, Chad! 

Nagyon nem mennék bele, hogy mi megy az országban, mert azt megírja a sajtó. Na de azt nem, hogy mi a helyzet Szentkárolyiban?! Igen, magyarosítottam St. Charles nevét is! Nincs kivétel!

Nagyon semmi. És most kicsit én is full send Donald Trumpozok egyet. Neki is pacekul megy a semmiről való, profi szájalás. Ja igen, még egy sor a politika rovatba: nyaram egyik fénypontja volt, amikor Donny mesternek az volt a legnagyobb nyűge egy világjárvány kellős közepén, amikor tízezrével halnak a honfitársai naponta, hogy a zuhanyrózsából nem elég nagy nyomással jön a víz. Genius! Akarom mondani Jenius, hiszen köztudott, hogy a Donald J. Trump névben "...the J stands for Jenius!".

Az egyetem legalább minden tőle telhetőt megtesz a biztonságunk érdekében. A saját szobám kivételével mindenhol kötelező a maszkviselés, hibrid és online órák, és még kajarendelős app is lett, amin keresztül pickup módon lehet előre megrendelni a napi betevőt. Így tényleg minden az egyetem lakosságán, vagyis annak a magatartásán múlik. Van covid-számlálónk is, ami mutatja, hogy jelen pillanatban hány igazoltan pozitív ember van a campuson, azon kívül, valamint hányan vannak karanténban kontaktkutatás után. Jelenleg a régi oldalon lévó Cobbs Hall a pozitív esetek karanténépülete. A nem igazolt karantént saját szobában is le lehet tölteni. A Cobbs lakossága ezen pillanatban 23 fő. Két napja ez még csak 4 volt. Nagyon funky.

Akik a saját szobájukban ragadtak, azoknak mi, Community Advisorok visszük napi háromszor a kaját. Mi vagyunk a low-cost, borravalót sosem kapó Doordasherek. Az épület ajtajában vesszük át a kiadagolt ennivalót, és a szobaajtók elé rakjuk azokat. Mondjuk lassan kellene egy sevice cart: a mai naptól 3 helyett már kb. 15 szobába kell kaját vinni. És ez csak egy épület a 13-ból. És csupán a harmadik hét. Lol.

Fogok forgatni majd egy Covid University videót, ha lesz rá alkalmam. Vizuálisan sokkal egyszerűbb bemutatni a dolgokat. Csak közben azért haladni is kell a dolgokkal. Nem egyszerű két szakot végezni egyszerre, de nem is tragikus. Oda köll figyelni! 

Bevallom, azért hiányzik a kis hazám. A család, a barátok, a magyar ízek, a sárga villamos, a pállott szagú hármas metró, meg a Kálvinos gyros. De ami késik, az majd lesz. Addig is darálom a dolgokat, meg persze azért néha alszom is. 

Mára így ennyit, kell menni aludni, reggel én vagyok a soros (hehehe) az ételadagolással. Peace out, olvasóm. Vigyázz magadra, meg mindenkire, aki fontos neked!

Kedves Tibibá!

Ez most neked szól. Bár ne szólna, bár ne kellene kiírnom magamból azt a fájdalmat, amit most érzek. Bár lenne még alkalom, amikor a Nyéki Imre fedett medencéjének lelátóján, egy OSC meccs közben ismét meglátlak a túloldalon a VIP-ben. Nem lesz. 

"Lesz még olyan, aki junior Európa-bajnokságon egy 8–7-re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak?"

Azt állítottad, hogy nincs jó labdaérzéked, nem vagy erős, se okos, és túl jól sem úszol. Egy kicsit túl szerény voltál, szerintem... de persze érthető. Ez a szerénység, és ez az akaraterő az oka annak, hogy háromszor szólt Neked a Magyar Himnusz a dobogó legtetején, Sydneyben, Athénban és Pekingben. Komolyan, szinte gombócból is sok az a három, nemhogy Olimpiai Aranyból! És akkor még arról nem is beszéltem, hogy vb-t, eb-t, de akár azt is mondhatnám hogy mindent IS megnyertél. 

...ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.

Mert nem csak egy vízilabda-legenda vagy. Apuka, férj, barát. Példakép millió embernek, fiatalnak és idősnek, magyarnak és külföldinek. 

Tényleg, Te mi mindenre nem voltál képes?! Sérved, sérveid voltak, a csuklód se volt rendben, nem is voltál túl magas, és a saját bevallásod szerint nem is voltál túl gyors. Mégis mindent megnyertél. Profi vízilabdázóként pár nap alatt megtanítottál egy adag színészt vízilabdázni a Szabadság, szerelem című film története miatt. Persze a saját edzéseid után, a saját szabadidődet felhasználva. Aztán miután mindent megnyertél, akkor is még találtál olyan dolgot, amit meg lehet nyerni, és edzőként is sikeres voltál. Kilencvenkettő óta mindegyik Olimpiának a részese lehettél. Csodálom, hogy nem untad meg! 

Éreztem, hogy rejtőzik bennük egy olyan erő, ami minden felett áll, ami odáig vezetett, hogy mi akartuk a legjobban ezt a sikert, amit pedig soha nem kell megmagyarázni.

Emlékszem, mikor 2008-ban harmadszorra lettél Olimpiai bajnok. Pár hónapja vízilabdáztam, akkor még nem annyira értettem, hogy ez az egész hogy működik. Nyertek a magyarok, és ennek örültem, aztán meg nagyon jó téma volt az alapozós edzések után. 

Egyszer egy autogrammot is kaptam tőled. Talán Volvo kupa volt a székesfehérvári uszodában. Magyar-Olasz meccsre mentünk le a csapatommal. Kiss Gergely akkor lőtt egy olyan csavarós-ejtős gólt Tempestinek, amit (mint azóta megtudtam) a délszláv vízilabdázók csak "madarica" (magyarica) néven emlegetnek. A meccs végén Te voltál az első, akihez odamentem, és bár nem jászottál, boldogan aláírtad a kis kék füzetem. 

"Lesz még olyan, aki csapatkapitányként képes úgy meccsbe hergelni társait, ahogy soha senki azelőtt a válogatottban? Akiről azt mondják a többiek, hogy a vízben elég belenézni a szemébe, amiből olyan tűz árad, hogy nincs az a helyzet, ami onnantól fogva reménytelennek tetszene."

Amúgy nem ez az első alkalom, hogy miattad sírok. Igaz, a legutóbbi alkalom az örömtől volt. 2013-at írunk. Barcelonát szeretjük, de a Magyar közvélemény fenntartásokkal kezelte az új csikóválogatottat. Csak jussunk a legjobb 4-be, az már siker. Nemhogy a legjobb négy, de a világbajnoki cím is meglett. "NAGY VIKTOR VÉD! Kedves nézők, világbajnok MAGYARORSZÁG!", és Te ebben a pillanatban hullottál be a vízben a fiaidként körülvevő válogatott játékosok élén, hatalmas örömmel, boldogsággal. Én 14 évesen, férfiasan megkönnyeztem ezt a jelenetet. Akkor már ugyanannyira szerettem ezt a csodás sportot, mint te egész életedben.

"Lesz még olyan, aki immár kétszeres olimpiai aranyérmesként, világ- és Európa-bajnokként felhív egy úszóedzőt, hogy a soron következő nyári olimpiáig szeretne nála hetente legalább kétszer stílusjavító edzésekre járni?"

Jópárszor volt köztünk szóváltás is, bár neked az mindennapos lehet. A Kondorosin voltál minden BL meccsen, meg persze a bajnoki rangadókon is. Mi kihasználtuk, hogy OSC játékosként bemehetünk a VIP-be, és minden negyedközben belógtunk enni- és innivalóért. Természetesen minden alkalommal, olyan vízilabdás közegben megszokottan köszöntünk Neked. "Tiszteletem!". Minden alkalommal persze mosolyogva köszöntél vissza. Egyszer még oda is nevettél, mikor pont az egyik edzőmmel beszélgettél, ő meg szokásához híven kirakta a karját hogy belebotoljunk sétálás közben. Meg is tettem, persze. 

Aztán idén olyat vittél véghez az UVSE-vel, ami szintén a nagyságodat mutatja. A második csikócsapat, 19 év átlagéletkor, felsőház. A legjobb nyolcba vezettél egy olyan csapatot, aminek a legtöbb tagja még gondolat sem volt, amikor én már pelenkában topogtam. A Magyar OB1-ben, ami köztudottan a világ legjobb bajnoksága. Sajnálom, hogy a kialakult helyzet miatt nem tudhattuk meg, hogy mire lett volna képes az a csapat, ha nincsen a vírus miatti leállás. De biztos vagyok benne, hogy egy kellemetlen ellenfél lett volna minden felsőházi csapatnak. 

"Lesz még olyan, aki nyolc hónapnyi kihagyást követően, alig negyedév alatt képes visszaverekedni magát a világ legjobb csapatába? Aki végigküszködi aztán az olimpiát, viszont a döntőben a meccs legjobbjaként négy gólt szerez – ahogy 2000 őszén mondtuk: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatták magukról."

Egyszerűen nem akarom elhinni, ami történt. El sem tudom képzelni, hogy a családod, rokonaid, közeli barátaid, az aranycsapat minden tagja, az ellenfeleid, és az egykori csapatod, ahonnan visszavonultál, most hogy érezhet. Én már egy ideje tudtam a betegségedről, de úgy voltam vele, hogy te leszel a millióból az az egy, aki itt is nyerni fog. És most könnyezve ülök a laptopom előtt, mert nem lett igazam. Sír az ország, sír a vízilabdatársadalom mindenhol a világban. Sirat téged egy kicsit minden magyar. Bár látnád, hogy mennyire szeret téged mindenki; olyan emberek, akik sosem ismertek téged, mégis rengeteg örömöt okoztál nekik. Hogy Magyarországtól hétezer kilométerre is minden pólós ismert. Hogy mennyire felnéz rád mindenki, akinek köze van a vízilabdához. De igazából minden ember, akit a Te nagyságod és személyed megérintett. 

Biztos hogy mi nyertük meg, mert mi nagyon szeretjük egymást.

Egy példakép voltál nekem. Az is vagy. De már nem vagy közöttünk, és ebbe elmondhatatlanul fáj belegondolni. Remélem, hogy az égi medencék partjain örök nyugalomra lelsz. Ott már nincs alapozás, nincs 20x100 időre, csak doppler, kihagyó, és rengeteg mosoly. Örökké bajnok leszel, és örökké a szívünkben élsz. Ég veled, Mester!

1972-2020

Szia kedves olvasóm!

Most csak az elején szólítalak meg. Ez egy eléggé szubjektív, szókimondó írás lesz. Viszont sokak szájából beszélek. Előre is elnézést kérek, de máshogyan ez nem fog menni. Bele is kezdek. 

2019 májusát írjuk. Az évvégi student-athlete díjátadón, mikor fancy ruhákba kiöltözik minden csapat, bemegyünk az 1500 férőhelyes színházba stb. az év edzőjének Dave Millert, az én edzőmet választották azután, hogy megnyertük a 2018-as National Championshipet. Az év férfi sportolójának jelölték Andreja Babic csapattársamat, valamint az év "crucial moment"-jének jelölték az akkori kapusunk, Arnau Bayer teljesítményét, akivel a kapuban  a csapat nem volt egyetlen percig, sőt, egyetlen másodpercig sem hátrányban. Kezünkön az aranyozott, kristályozott gyűrűkkel ültünk. Boldogok voltunk, pár nap múlva az egyetemnek is vége. Az idő is gyönyörű volt már hosszú ideje, a nyárias meleget csupán egy egy zápor, zivatar szakította meg esténként.

Rá pár napra zokogó szinkronúszók. Köztük Sarolta, az egyetem harmadik magyarja. Az egyetem egyik pillanatról a másikra kirúgta az edzőjüket, megvágta a teljes programot. Azoktól a lányoktól elvették azt, amit őszintén szeretnek. Reggel 5:15-ös edzés ide, vagy oda, szenvedés ide, vagy oda, szerették a sportot. Jók voltak. Sarolta maga 2016-ban az év szinkronúszója volt Magyarországon, csupán 18 évesen. Ez is megalapozta neki az ösztöndíjt Amerikában. Aztán a második évének a végén ez...

Emlékszem arra a napra nagyon. Szörnyű volt őt, őket így látni. Tizen akárhány év munkáját egy idióta, leszarom döntéssel kettévágták. Megölték. Nem hittem volna, hogy ilyen megtörténhet.

Rá egy évre pedig megtörtént újra. Velünk.

Így egy héttel azután, hogy megkapta a csapat azt a bizonyos emailt, úgy érzem itt az idő, hogy kiadjam magamból azt a temérdek szart, gyűlöletet, ideget, stresszt, nem is tudom minek hívjam már, ami bennem van. 

Szóval egy hete kaptunk egy emailt az Athletic Department vice presidentjétől, hogy az iskola úgy döntött, hogy átszervez egy-két sportot, és hogy többé nem adnak nekünk semmi pénzt, és nem fizetnek nekünk edzőt. DE! De nyugodtan folytathatjuk "student organizationként" a saját pénzünkön, viszont olyan apróságokat, hogy pályabérlés stb. magunknak kell megoldani. (Side note: a pályabérlés az iskolának havi sok tízezer dollárjába kerül, de ebbe az úszócsapat is benne van.) Kibaszott kedves, mi? Mindezt úgy, hogy az a sok pénzéhes marha, aki azt az orbitális hazugságot hirdeti, hogy "For the Love of Sport", nemrégen fogadta el a jövő szezonra leadott és betervezett preseason torunamenteket, költségvetést stb. 

Üres arcok. íezek vagyunk az egyetemnek...

For the love of sport, mi? Anyátok picsáját! Ezek az emberek mindenben, de tényleg MINDENBEN csak a pénzt látják. Most gondolj bele. Van egy olimpiai sportod, de nem ilyen falmászás, amit 2020-ban terveznek (-tek) bemutatni, hanem egy sport, ami az 1900-as évek eleje óta az olimpián van. Bár tudom, hogy Európán kívül nem éppen a legnépszerűbb, de játszák Ausztráliától kezdve Dél-Amerikán át az Egyesült Államokig mindenhol. Szóval van ez a sport, de mivel nem termel elég pénzt, úgy döntünk, hogy elvesszük harminc akárhány gyerektől azt, amit 10+ éve csinálnak. Jófej, nem? Mert a degenerált sportok, mint például a lacrosse, amit ezek a madarak találtak fel, mert gyakorlatilag mindenben értékelhetetlen a teljesítményük, ami csapatsport, az aztán rettenetesen sok  pénzt termel, nem? Amerikai, maradhat. A baseball, amit én magam sportnak sem neveznék, mert ilyen három agysejttel megáldott redneck köcsöggyerekek sétálgatnak fel és alá négy órán keresztül, ímmel ámmal 15 métert lefutva, meg beleütve azzal a fabottal a golyóba, az aztán rohadt sok pénzt termel, nem? Ők találták fel, maradhat. Sorolhatnám még, de szerintem érted a lényeget. Garantálom, hogy ha ezt a vízilabdának nevezett SPORTot, mert hogy ez sport, ez szenvedés, ez kurva sok munka, ezt Amerikában találták volna fel, akkor kiemelt sport lenne. De ilyen nem létezik. 

Az a rohadt nagy baj, hogy ezek az emberek, a fejesek, nagyon el vannak tévedve. Mi nem egy University of Michigan vagyunk 110 ezres futballstadionnal. Mi nem egy University of Louisville vagyunk 22 ezres kosárarénával. Mi a midwest közepén vagyunk a kicsi és szerény Lindenwood. A kosár és az amerikai foci az a KETTŐ sport a kb. 50-ből, ami úgy ahogy, de termel bevételt. De az is minimálisat, ne úgy képzeld el, hogy millió dollárokat. Ja igen, még a jéghoki. Egy iskolának indult, ahova a diákok a világ minden pontjáról a rendkívül jó oktatás és a sport szeretete miatt mennek. De sikerrel szétbasszák ezt is, évől évre. 

Mit csinálnál egy csapattal, ami a fennálása során idáig nyolc National Championshipet nyert, az elmúlt hat évben ötöt, abból egyszer hármat egyhuzamban, 2018-ban és 2019-ben pedig kettőt? Akik annyira dominálnak, hogy a Nattysre való kvalifikációnak számító konferencia tournamentet úgy nyerték meg az elmúlt három évben, hogy nem csak az elsők, de a másodikak is ők lettek? Igen, az egységesen kettéosztott csapat egyik fele nyert, másik fele meg "második lett", bár a döntőket sosem játszottuk le. Mit csinálnál egy csapattal, aminek nem kell évente több ezer dollár értékű felszerelés, csak pár labda, egy gatya, és víz? Egy csapattal, aminek a tagjai a világ jelenlegi vízilabda-nagyhatalmait képviselik, ide értve Szerbiát, Spanyolországot és persze Magyarországot? Aminek a tagjai egytől egyig kiváló tanulók, többen két vagy akár három szakot is végezve egyszerre? Egy csapattal, aminek a tagjai a legnagyobb szarban is büszkén képviselik az iskola színeit? 

Te is megvágnád a picsába, mi? Mert a pénz sokkal fontosabb, mint a dicsőség, az elismerés, az úgymond hírnév, meg az a sok-sok fiatal aki mind a program miatt jönne az iskolába tanulni, és fizetné ki azt a cseszett sok pénzt a tandíjra. Igen, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy ösztöndíjat kap...

Akkor most még egy kicsit arról, hogy milyen jól bánt velünk a felső réteg. Ismétlem, a felső réteg. A diáktársadalom teljesen más. Hálás vagyok mindenkinek, aki azóta írt nekünk, írt rólunk stb. és a támogatásukat adták. Mert az iskola népe sem érti, hogy ez igy mégis mi a búbánatos fasz? Ja igen, side note kettő, még néhány másik csapatot is megvágtak, köztük a súlyemelőket, akik jópár olimpiára küldtek már olimpikont. Vágjuk meg azt is! Logikus!!! 

Szóval az egyetemi sportcsapat, a Lions oldalán egy évbe került, mire a képeink felkerültek. Nagyon nehéz feladat! Egyetlen egyszer nem volt hírdetve az, hogy mi játszunk, nekünk meccsünk van, gyertek szurkolni. Lions united, mi? Örültünk, ha szökőévente egyszer írtak rólunk egy szaros cikket, de általában abban is el volt rontva legalább egy dolog, statisztika, vagy bármi. Ez a teljes leszarom kategória, ahogy velünk foglalkoztak. Egy olyan csapattal, akik minden önkéntes dologban részt vettek, kezdve adománygyűjtéstől, előadásokon részvétel stb. Kimentünk a sporteseményekre, szurkoltunk a diáktársainknak. A csapat nagyrésze heti kilenc edzés és tanulás mellett még legalább egy helyen dolgozik is. És még sorolhatnám. De mivel a parasztok körében nem éppen népszerű sportot űztünk, meg hát valljuk be, ész nélkül nem lehet játszani ezt, ezért mi az ultimate totally perfect döntés? Vágjuk meg őket! 

Elvettek tőlem egy dolgot, amit igazán szeretek, és amit 12 éve csinálok. Mindenféle magyarázat nélkül. Az edzőmnek annyit sem hagytak, hogy legalább ő mondja el nekünk. Kedvesek, mit ne mondjak! Az egyetlen "pozitívium" a dologban, hogy az ösztöndíjunkat nem fogják elvenni. 

Az utolsó reményünk, hogy esetleg jövő szezonig pár csapattársam tud szponzort, szponzorokat szerezni, akik három hónap erejéig támogatnának minket. A legnagyobb sztori lenne, ha valahogyan még ezt az egy szezont kihúznánk, edző nélkül, egymásra utalva egy harmadik National Championshipet is megnyernénk. Már több csapattársammal is beszéltünk róla, hogy ha ez megtörténne, akkor utána az első út az Athletic Departmentbe vezetne egy elegáns "give them the middle finger" erejéig. Milyen szerencse, hogy a bajnoki gyűrűk jók a középső ujjaimra is...

Ezzel még nincs vége. Ezért szamolni fognak, de minimum okokat fognak adni, hogy ez így mégis mi? Ismerem magunkat, nem hagyjuk annyiban. 

Köszike, hogy meghallgattál!

Peace out.

Szia, kedves olvasó!

Újra eltelt egy nap a "karanténban". Amennyiben holnap nem produkálok semmiféle tünetet, úgy letelik a tizennégy napos, egyetemről való kitiltásom. Lekopogom, de szerintem nem fogok...

A suli bezárt, mindenki kiköltözött. Ha minden jól megy, ennek a hétnek a végére megérkezik Missouriból a csomagom. Nem sok, de a semminél több. Legalább lesz ruha a nyárra. Szegény főnököm nagyon el volt keseredve, persze meg is értem. Zseniális kis banda volt a Calvert/Guffey gang, eléggé lehangoló, hogy így lett vége. De ez ellen semmit sem lehet tenni, sajnos.

A New York és környéke-helyzet egyetlen egy szóval összefoglalva: szar. A mai napra (itt még szerda van) virradóra 30,811 regisztrált beteg van a városban, és ez csak a regisztrált. Csak rendőrből 177-en fertőződtek meg. Cuomo kormányzó jelentései szerint 30,000 lélegeztetőgépre lenne szükség, gondolom mondanom sem kell, hogy ennek csupán a töredéke áll a város rendelkezésére.

A tőlem 15 percre lévő SUNY Old Westbury egyetem campusán, valamint a körülbelül 40 percre lévő Stony Brook-i campuson a hadsereg kettő, koronavírusos betegek számára létrehozott kórházat állít fel. A városban lévő kórházak mellett mobil halottasházakat húznak fel. Szörnyű egy világ ez. Ha még több (és pontosabb) New Yorkkal kapcsolatos történés érdekelne, ajánlom figyelmedbe a Tengerentúlról jelentem című blogot a Facebookon. 

A szinte teljesen üres óceánpart New Yorktól 25 percre, Long Islanden

Az unokahúgaim tanítása és az itthoni teendők, vásárlás (Karanténos mindennapok vlog a hétvégén érkezik) után ma úgy döntöttem, hogy kicsit "kimozdulok", és levezettem a kb. 30-35 percre lévő óceánhoz. A sztrádák szinte teljesen üresek voltak, egy pici baleset miatt volt egy torlódás, de ennyi. Az óceán fele közeldve a leginkább Magyarországra hasonlító táj hirtelen radikálisat változik. A növényzet teljesen más; öblök és lagúnák, homokszigetek jellemzik a környéket az óceánhoz közeledve. Az óceánpart pedig hihetetlen: akkora méretű parkolók vannak az út két oldalán, hogy ekkorákat Las Vegasban nem lehetett látni. Nyáron, persze ha nincsen korona helyzet, biztosan tele vannak, és a város egy része itt fürdőzik a gyönyörű, homokos parton. Most azonban csak egy-két parkoló volt nyitva. Viszont ott a legkedvesebb social distancing jelenséget figyeltem meg. Az emberek (egyedül vagy többedmagukkal) levezetnek az óceánhoz, és azzal szemben leparkolva, az autóikban olvasnak, beszélgetnek, zenét hallgatnak. Kimozdulnak a természetbe, biztonságos távolságot tartva. Én azért lesétáltam a vízhez a tomboló szélviharban. Remélem, hogy mikor legközelebb itt leszek, sok fürdőző, kiránduló ember lesz végig az óceán mentén, nem csak én egymagamban. 

Már odafele is észrevettem, hogy a sztráda egyik utolsó kijáratánál elektromos táblákkal jeleznek valamit, ami eléggé ijesztőnek tűnt, főleg hogy jó pár autó azon a kihajtáson ment le az útról. Két féle feliratot írt ki: COVID-19 Sample Area, valamint Keep Windows Closed. Ugyanis az egyik üres parkolóban egy drive-thru tesztelő állomást hoztak létre. Egyszerű a képlet: a beteg, aki háziorvosi papírral odagurul az egyik ilyen állomáshoz, lehúzza az ablakát, adatot egyeztet, majd a védőruhában és maszkban lévő segéd benyúl, és mintát vesz a torok és az orrnyálkahártya váladékából. Ezután ablak fel, és lehet menni, az eredmény pedig 1-2 nap múlva érkezik. Furán frusztráló érzés volt, amikor összeállt a kép, hogy miért hajtanak le arra a kocsik. 

Az a bizonyos felirat

Még mindig kicsit alternatív valóságnak tűnik ez az egész. A pánikvásárlás lezajlása után manapság tíz embernél többet nem látok a boltban, viszont cucc meg bőven van. Ki is használjuk, így legalább mindig friss cuccok vannak itthon. Remélhetőleg lassan kilapul az a bizonyos görbe, és az a sok hős, az egészségügyi dolgozók nem lesznek totálisan túlterhelve. Itt még kiemelném a nem sokszor említett hősöket. Ők a takarítók, akik ugyanabban a fertőzött környezetben dolgoznak, és ők azok, akik tisztítják és fertőtlenítik folyamatosan a kórházakat. Nekik is jár a taps!

Én most lépek GTA-zni, kedves olvasóm. Ja, még annyit, hogy pénteken, valamikor délután ismét a Digisport vendége leszek, ezúttal online kapcsolattal. De majd úgy is írok róla...

Cheers, Mate! Be safe!

Szervusz, olvasóm.

Újra jelentkezem. Most így ennyi lesz a bevezetés. Belekezdek. Ez itt mind olyan dolog, ami vagy az elmúlt 24 órában történt velem, vagy az elkövetkezendő 2 hétben fog. Vagy remélhetőleg nem.

"Időben", válaszoltam Anyunak arra a kérdésére, hogy mikor jövök reggel. Ma reggel, csütörtök reggel, ugyanis Kornél barátommal megbeszéltük, hogy a szerdai Liverpool-Atletico Madrid meccset együtt nézzük meg nála pár sör társaságában. Ott aludtam. Már meccs közben jött a hír, hogy a Lindenwood is átáll online kurzusokra egészen áprilisig. Nem lepődtem meg.

Akkor még nem hittem volna, hogy az fog történni, amit most Nagynéném házából írok. Igen. Kicsit több, mint 24 óra telt el azóta, hogy az Atleti kiütötte a Poolt, és én már New York mellett ülök az étkezőasztal előtt. 

Az a rohadt nagy szerencsém, hogy Kornéléknál az egyik fűtőtest nagyon nyomja a meleget. Hajnali négy óra múlt pár perccel, mikor felkeltem arra, hogy megsülök. Ablak kinyit, telefon megnéz. 

Mi a...

Egyszerre hatan írogatnak nekem Amerikából, közben Danika is hív. Mi a fene történik. És ekkor eszméltem rá, meg ekkor állt össze a kép. Trump és az USA péntek éjféltől kitilt minden Európából érkező gépet. Nekem szombat délben indul a repülőm...

Atyám. Egyszerre próbáltam írni nagynénémnek, válaszolni mindenkinek, és nem pánikolni. Nehéz volt. A LOT customer service vonala leterhelt, senkit se lehet elérni. Én hajnali 5-kor repülőjegyeket nézek péntekre, nagynéném mára, csütörtökre. Mi a fene történik?

Öt utánra kezdett körvonalazódni a dolog. Ma el kell mennem a 12:05-ös Budapestről New Yorkba induló, közvetlen járattal annak érdekében, hogy mindenképpen vissza tudjak jutni. Közben szüleimet és húgomat is próbálom hívni, hogy keljenek fel. Nem keltek. Nagynéném befoglalja a jegyet, amíg én berohanok Kornélhoz, felébresztem, megölelem, és elindulok haza. Nem így terveztük a reggelt...

A tizenkettedik kerületből Budafokon vagyok kilenc perc alatt. Kicsit odaléptem, bevallom, de ez vészhelyzet. Futólépésben fel az emeletre, be a lakásba, majd berohanok anyuékhoz, és vázolom a szituációt. Öt percünk van megvenni a jegyet. Természetesen igen volt a válasz, amiért hála és köszönet. 

Gondolom anyu nem ezt hitte, mikor azt mondtam neki, hogy időben jövök. 

Reggel hat óra, a gépem délben megy, becsekkolni nem tudok online. Lisztferihegyen kell lennem legkésőbb 10-re. Én már itt túl vagyok egy kör síráson, kezd ez az egész sok lenni. Mi fog most történni? Az egész egy retkesül nagy kérdőjel. Lemegyek vásárolni anyuékkal, tisztálkodószerek, wc papír. Az a pár ruhadarabom bele a bőröndbe, plusz néhány extra aputól. Ki tudja, lehet, hogy két hetes kényszerpihi lesz. Ki tudja, hoy mire New Yorkba érek, mennyit és hogyan fog változni a helyzet?

Minden be van pakolva, még egy gyors zuhany, és indulunk. Apu és Anyu szabit vettek ki csütörtökre és péntekre, hogy együtt legyünk, mielőtt visszamegyek. Nem leszünk... Apunak egyedül egy tárgyalása van ma. Nem fog tudni a reptérre kikísérni. A háznál köszönök el. Második kör sírás.

Úton vagyunk a reptérre, én már tényleg egy lelki gatya vagyok. Bizonytalanság, tudatlanság. Meg ez az egész hirtelen dolog. Too much. Odaérünk, becsekkolok. Minden rendben van már, a gép fel fog szállni, és én rajta leszek. Egy ideig az utolsó BP-NY járat... Elköszönök anyutól és a hugomtól. Ismét sírok. Körülbelül nyolcadszorra megyek el hosszú időre, és sosem sírtam a mai napig. Még csak be se könnyeztem. De ez most más. 

Bent ülök már a repülőn, mellettem egy amerikai házaspár a max egyéves kislányukkal. Apukának valami nagyon nem tetszett, olyannyira, hogy elhagyták a repülőt. Nem utaznak. Jó, ennyire azért nem rossz a szitu. Viszont rám hagytak 2 extra ülést. Kicsit fura érzés, hogy ma este mennék találkozni a barátaimmal, erre egy Boeing 787-esen ülök. 

Felszállunk. Viszlát, Magyarország, vigyázz magadra, kérlek. Kilenc óra és tíz perc repülés áll előttem. Eszem, befejezem a 6 napja, Chicagóban elkezdett Jokert, megágyazok és lefekszem aludni. Egy félidei wc szünet, de amúgy végig alszom, még a második, leszállás előtti fogást is átalszom. 

New York, New York. Megjöttem, végre. Elég random kirándulás. Miközben mindenkinek válaszolgatok, valami furát látok a slacken, ahol főnököm írt nekem.

"Beni, Hungary has been added to the level 3 status. [...] and you will not be allowed to return to campus for 2 weeks from today. I'm so very sorry." Ezzel az üzenettel fogad a főnim. Ismét majdnem könnybe lábad a szemem. Be fognak egyáltalán engedni az országba? mit fogok most csinálni? Komolyan azt hiszik, hogy Európa egy lepratelep lett? Aghhhhhhhhhh......

Bejutottam, persze, minden gond nélkül. A csomagom is vár már, na meg nagynéném a parkolóban. Két hetes New York-i kényszerpihi jön. Még szerencse, hogy elhoztam az Xboxom. Meg lehet átmegyek majd Danikához az utolsó pár napra.

Viszont mi jön még? Egyre több pletyka van arról, hogy New York le lesz zárva. Akár kijárási tilalom is. Rohadtul sötét idők jönnek. Viszont ha türelmesek és odafigyelőek vagyunk, ezek a lépések hamar eredményességre vezetnek majd.

Nem vagyok orvos, se kutató. Azt tudom, hogy 21 évesen nem álltam még készen erre, hogy ennyire gyorsan történjen ennyi minden, és ennyire kiszolgáltatott helyzetben legyek. Viszont azt tudom, hogy bár a média szeret pánikot kelteni, és valószínüleg nem olyan szar a helyzet, mint ahogyan sokan elképzeljük, tisztában kell lenni ezzel a dologgal. Most együttmüködés szükségeltetik mind világszinten, mind egy-egy országban. Ezek a szigorú lépések kellenek ahhoz, hogy remélhetőleg nyárra ez az egész egy emlék legyen. Kemény év lesz ez a 2020, de türelemmel ezen is túl lesz a világ, ahogy minden máson. Kedves olvasóm, te is legyél türelmes, figyelj a családodra, környezetedre, legyél elővigyázatos, és kezeket megmosni sokszor, meleg vízzel. És ne felejtsd el, hogy bár halnak meg emberek, azt jobban halljuk, mint a több tízezer meggyógyult ember esetét.

Most egy kicsit le kell, hogy álljon a világ. Elmaradnak a sportesemények,bezárnak az iskolák. De most ez a helyes döntés. Hiszen így is már vannak focisták, kosarasok, edzők, színészek a fertőzöttek között. Viszont ez nem azt jelenti, hogy ők a halálos ágyukon fekszenek. Fel fog épülni remélhetőleg minden egyes súlyosan és kevésbbé súlyosan fertőzött ember.

Koronázás van most világszerte. De Kína már nyert, Korea nyerésre áll, és így lesz ez az összes fertőzött ország, és az egész világ esetében is. És majd a jövőben ez az egész egy rohadt nagy sztori lesz, amit majd a gyerekeinknek fogunk mesélni! Hiszen már túl vagyunk egy SARS-on, egy H1N1-en, az ebolán, az Iszlám Államon és még sok egyéb világméretű anomálián. Nemsokára ez is csak egy lesz a sok közül.

Na szép jó estét vagy napot kívánok! Attól függ, hogy mikor olvasod...természetesen!

Ahogyan azt már ígértem, meg terveztem egy jó ideje, itt az idő, hogy bemutassam Neked az első sportolót, aki nem én vagyok, de említést és elismerést érdemel, mint minden sportoló (és diák) aki a hazáját képviselve az Államokban tanul és sportol. Nem az összesből lesz olimpikon, vagy válogatott, ahogyan belőlem sem, viszont mindegyik sok időt és energiát öl bele a sportba amellett, hogy a legmagasabb szinten tanuljon.

Az első rész nem másról, mint ezen sorok írójának legjobb barátjáról, Sós Dánielről fog szólni. Itt figyelmeztetnélek, kedves olvasó, hogy szókimindó, talán szemtelen, őszinte, de profi írás következik! Vagyis én ennek gondolom...

Szóval Dániel. Hmm...hol is kezdjem?! Dani 1998 augusztus tizedik napján látta meg a napvilágot Budapesten. Sportszerető családba született, édesapja (aki jelenleg a Magyar Úszóválogatott szövetségi kapitánya) is nagy úszó volt, és körülbelül ugyanúgy nézett ki fiatalon, mint Dani most. (No offense, Csababá, ha olvassa! Ma is fiatalnak tetszik lenni!!!) Csababáról még annyit, hogy nagyon nagy koponya, az úszásról pedig mindent IS tud, neki és a fiának köszönhető az úszás iránti szeretetem. Emellett Dani édesanyja is nagyon szeretnivaló. Sose hagy minket éhen halni, ha látogatóban vagyok. Daninak van még egy bátyja, aki orvosis diák mivoltja miatt tele van morbidabbnál morbidabb halott csecsemős poénokkal. Ő szintén úszott, ám egy cápa (vagy delfin, már nem emlékszem) kupán elszenvedett vereség és PTSD miatt abbahagyta...

Dani kezdetben tornász volt, ezért (is) hajlékonyabb mint egy ritmikus micsoda...tudod akik ugrálnak a labdával meg a pálcákkal. Ezután kezdte az úszást, édesapja ösztönzésére az ország legnagyobb klubjában, a Ferencvárosban. Hajrá Fradi! Dani itt lett olyan disznaj, mint ami most is, úgy, ahogy én is. Nem tudom, hogy a Fradinál mi van a levegőben, de jól kikupálódtunk mindketten ott. Dani eddig képviselte Magyarországot EYOF-on, European Games-en, korosztályos Vb-n és Eb-n, kupákon és a 2017-es budapesti világbajnokságon is. Emellett az amerikai egyetemi bajnokság (NCAA) nagydöntőjén is képviselte Louisvillet és a hazát. Danika vegyesúszó, de mostanság a 200 hátat is darálja rendesen. És tervben van Tokió... (szerzői szubjektív sidenote: meg is lesz!)

Dániel és jómagam, Louisville x Lindenwood, Saint Louisban.

Jó, jó, oké. Gondolom eddig ülsz, hogy "jó úszás meg család, nagyon jó...de hogyan lettetek ti barátok?". 

Hát, kérlek szépen, ugyanakkor vettek fel bennünket a Veres Pálné Gimnáziumba. 2013-2017. Golden class. Szóval történt, hogy a kis dagadt Benike edzőtábor miatt egy nappal később ment a balatonfenyvesi gólyatáborba, és emiatt pár ember kivételével egyiket se ismerte. Viszont az egyik ismerős pont az a Junghausz Geri volt, aki Danival egy osztályba járt. Ahogy Dani meghallotta, hogy vízilabdázom, egyből megvolt a közös hang. A víz, a medence. Ő meg ahogy mondta, hogy Fradis, én akkor döntöttem el, hogy ahogy csak lehet átmegyek a Fradiba. És mielőtt belefognék abba, hogy Dani mit művel itt kint. Előtte egy kis VPG és after summary:

• Az első naptól kezdve közös tesiórán voltunk az akkor még nem igazán, de azóta nagyon kedvelt tanárunkkal, Homó Zoltánnal. Igazi legenda. Már miatta megéri VPG-be menni, DE nehogy Újpestes legyél. Csak a Fradi! Ezeken a tesiken természetesen SOHA NEM hülyültünk. Nem volt rákformáció kosárlabda közben, nem volt végtagbénulás futás közben... Igen, végtagbénulás, ne is kérdezd...
• Tizenegyedikre bekerültünk ugyanarra az angolórára, ráadásul a kis bandánknak a nagy része abban volt. Néha kicsit kiidegeltük a tanárainkat, például mikor görcsbe rándult órán a testünk, vagy éppen kihagyott az agy, és meg kellett itatni a másikat, vagy mikor óra közben fésztájmon hívtuk egymást, az akkor betörő Snapchat arcfilterekről nem is beszélve.
• Danival végig jártuk az összes létező aftert gimis korunkban. Megnyomtuk az összes ótvarosan szar bulit, már akkor is. Voltak nagyon görbe estéink. Ilyen görbét elképzelni sem tudsz.
• Danival ültünk be reggel 8:30-kor inni a ballagásunk előtt, majd mint jó diák aki készül az érettségire, elmentünk este az ELTE napokra megobszerválni a vödrös vodkanarancsokat.
• Érettségi után se lett semmi más: én a BME-re jártam, Dani készült az USA-ba. Minden BME-s hetem legalább egyik napján Daninál főztünk. Igen, mindkettőnk imád főzni, együtt meg rohadtul nagy móka. Rengeteg dolgot főztünk már, mind otthon és itt is. Danival voltam először hétköznapi (csütörtöki) egyetemi buliban úgy, hogy másnap iskola volt. Kicsit jól sikerült, a buszmegállóig jutottam... Pedig esküszöm, hogy nem ittam sokat!
• Aztán Dani is ösztönzött, hogy megpróbáljam az amerikai dolgot. Örült is, amikor kiderült, hogy egymástól csupán négy óra vezetésre leszünk. Fél évig nem találkoztunk, csak fésztájmon beszéltünk. De az utána lévő nyarat azért megnyomtuk. Storyzgatások, Vb-afterek, a jó barátunk, Abszint megismerése, valamint táncpárbaj a Rióban.
• Ráckeve, rengeteg buli, rászoktunk a fostos minimalra, majd a technora. Elkezdtük az árnyékolás vallási magasságokba emelkedő gyakorlását, a csúszkálást és a rágcsát. De ez mind csak poén, nem kell aggódni. Viszont azt a zenét TÉNYLEG szeretjük.
• És itt kint se változott semmi. Valahányszor találkozunk, az én hasizmaim egy fél óra után fájnak a röhögéstől. Rengeteg barátot köszönhetek neki. Ők a Louisville gang. Már várom is, hogy menjek hozzájuk. Ugyanúgy az otthoni barátokat is nagyon várom, hogy lássam. Otthon is van egy nagyon nagy adag emberke, akit miatta ismerek. Hiányoztok, Kicsik!
• Amit csak el tudsz képzelni, azon mi átmentünk. Jón, rosszon, kríziseken, bajos csajügyeken, MINDENEN! Sírtunk egymásnak, elittuk a bánatunkat; manapság is mindig tudunk mindenről, ami a másikkal van. Viszont egy dolog sosem változott: mindig ott voltunk, ha a másiknak kellettünk. (Manapság ha csak úgy random hívjuk egymást, és nem vesszük fel, egyből TESÓMINDENOKÉNINCSBAJUGYE?!?! Brotherhood.)

A Louisville-i Gang, Pistával (PL), Nikosszal (GR), Haridivel (EGY) és velünk.

Szóval most már láthatod, hogy nem teljesen vagyunk épelméjűek. Viszont Dani is így döntött, hogy kijön Amerikába. Ő a University of Louisville NCAA divizió 1-es úszócsapatát erősíti, sőt, ő az egyik csapatkapitány. Kiváló személyiségének, humorának és vezetői képességének köszönhetően már elsőéves korában felnézett rá mindenki. Őt max irigység miatt lehet nem szeretni. Economics-ot tanul, emellett rengeteget, de tényleg rengeteget edz. Ő a legnagyobb strinyó, professzionális árnyékoló. Benéz, aztán megyünk, hogy PÁK PÁK PÁK. Hozzá képest Muhammad Ali kispista volt. Véletlen lenne, hogy Ali halálára egy évre Dani Louisvillebe, Ali szülővárosába megy egyetemre, kiteljesíteni shadowfighteri képességeit?! Nem hinném! Két dudás nem fér el egy csárdában... Daninak sem feküdt volna az az oktatási rendszer, ami otthon van, és ami nekem sem feküdt. És ő mégszerencsésebb helyzetben volt, mint én: az eredményei miatt kapkodtak utána a jobbnál jobb úszócsapatok az óceán túloldalán. Élt is ezzel, és keresztféléves kezdéssel, 2017 decemberében kiutazott. Ő is egy jobb és egyszerűbb életet szeretne magának, ahogyan én is, és erre használja fel eszközként az amerikai lehetőséget, amerikai diplomát. Hogy marad-e vagy sem, ezt tőle illik megkérdezni. De ez még a jövő kérdése. 

Louisvilleben amúgy úszik rendesen. Az úszásban ún. Dual meet rendszer van a nagyobb meetek és konferenciatornák előtt. Ilyenkor két egyetem úszói csapnak össze egymás ellen. Minden helyezés pontokat ér, és a végén nyilván az nyer, akinek több a pontja. Kicsit az ISL-hez hasonlít. Nekem volt szerencsém a Notre Dame elleni dual meetet élőben látnom. Miután Dani behúzta a 200 vegyest és hátat, majd befejeződött a verseny, már vártam hogy menjünk az apartmanjukba. Igen ám, de előtte még 16x100-at kellett úszni nekik "levezetés" képpen. Igen, ennyit edzenek! Viszont meg is van az eredménye: Dani rendre kvalifikálja magát az ACC (Atlantic Coast Conferece) meetről az NCAA D1 nagydöntőre, ami az úszósport egyik csúcsa. És én szerintem csak az is idő kérdése, hogy ott mikor húz be valami kis trófeát. Egy biztos, rajta nem fog múlni semmi! A nagypályás (long course) szezonban pedig a TYR Pro Swim Series-en úsznak a legjobbakkal, ilyen kis szerény nevek ellen mint Ryan Lochte vagy éppen Chase Kalisz. Ha esetleg nem tudnád kik ők, guglizz rájuk!

Hasonlóan kiváló akcentussal rendelkezik, mint a sorok szerzője. És egy valami biztos: egyikőnk sem sejtette azon az augusztusi napon, 2013-ban, a gólyatáborban, hogy egy nap majd mindketten az Egyesült Államokban fogunk tanulni, egymástól egy köpésre, és hogy többet fogjuk egymást látni nagy átlagban, mint a saját anyáinkat. Viszont most ez a helyzet. Kicsit weird, unexpected, de ez a helyzet. Dani szerint ennek a helyzetnek a legnagyobb előnye, hogy tud tanulni az úszás mellett, ami otthon nem menne. Legalábbis ilyen szinten száz százalék, hogy nem. És hogy mik az ő céljai? Egyértelműen az Olimpia. Na meg persze egy közös Soundozás. A távolabbi jövőben pedig a diploma, és dolgozni kezdeni egy rangos cégnél. És hogy mit javasol az Amerika előtt álló student athleteknek? Menni kell, amíg lehet, de azért az élet jobb otthon. 

Hát, ennyi lett volna az első része az Athletes Brieflynek, remélem tetszett, én szivesen gyártok még ilyeneket, elvégre sok az ismerős. Mind pozitív és negatív kritikát szivesen fogadok, csak halljam! Ez az egész nekem is egy tanulási folyamat, én azt szeretném csinálni, amit ti szeretnétek olvasni. Szóval ja...

Danikám, neked meg tudod mi a dolgod! Molnár megmondta...

Guffey 416, OUT!

Rendkívüli érzelmi hullámvasút volt az elmúlt két-három nap.

Bekönnyesedett a szemem. Tizenhárom "tangás" férfi egy huszonegy éves rossz sorozatot megtörve Eb-t nyert. A hazai környezethez méltóan, csodálatos vízilabdát bemutatva jutott döntőbe a vízilabda válogatott.Az elődöntőben az elmúlt évek mumusának számító Montenegrót legyőzve. Már tokióban voltak a fiúk. De nekik ez nem volt elég. Meg akarták mutatni annak a közel tízezer magyar szurkolónak (valamint millióknak a tv-n keresztül), hogy a magyar vízilabda újra virágzik.

Sikerült.

(Fotó: waterpolo.hu)

Emlékszem 2013-ban, mikor világbajnokok lettünk. Hét éve nem állhattunk a dobogó legfelső fokán nagy tornán. Legutóbb ráadásul rekordhátul, a nyolcadik helyen végeztünk. De ennek vége. Én ugyanazt a gyermeki örömöt éreztem a spanyolok elleni döntő utolsó ötméterese után (amit Soma tanárian kifogott, amivel megnyerte nekünk ezt az aranyat), mint 2013-ban, amikor is "Nagy Viktor véd! Kedves nézők!...Világbajnok...MAGYARORSZÁG!". Az a boldog érzés, hogy a kishaza ismét elért valamit, és hogy vannak dolgok, amikben mi vagyunk a legjobbak. Hogy a mi testünk borul libabőrbe a Himnusz hallatán amit nekünk játszanak le. Kijelentem, hogy ez a csapat készen áll Tokióra. Mindent bele fognak adni, és ha esetleg ott is ötméteresekre kerül a sor, nem fognak remegni a kezek. 2008 óta most tényleg reális esély van a nemzet tizedik olimpiai aranyára vízilabdában.

Viszont kicsit később...

Bekönnyesedett a szemem. Ismét. És sajnos ezúttal nem a fiúk öröme miatt. Fél percre rá, hogy a dobogón felemeltük a trófeát, egy szörnyű hír jött a telefonomra. Kobe Bryant... Nem tudom én elhinni! Szombaton, mikor a Lakers Philadelphiában vereséget szenvedett, senki sem erről beszélt. Hanem hogy egy bizonyos Lebron James megdöntötte Kobe Bryant pontrekordját. Másnap pedig...

Én nem szeretnék beállni azok közé, akik hirtelen Kobe-fanok lettek. Nem erről van szó. De a sporttársadalom joggal gyászol, mert Kobe munkássága (ahogy mondják itt) beyond baketball volt. Attól volt legenda, hogy az egész világon ismerték a nevét, és nem a botrányai miatt. Imádta a sportot, két olimpiát is nyert, és boldogan fotózkodott mindenkivel az olimpiai faluban. Egy nagy névvel, tragikusan hirtelen lett kevesebb ez a világ. Nem lesz ott az NBA-meccsek első sorában, nem fogja Messiéket meglátogatni Barcelonában, és még sorolhatnám. Felfoghatatlan, hogy ennyi az élet... Legyen egyszerű az utad, Kobe!

Szóval nekem, egy sportszerető embernek kicsit édessavanyú volt ez a vasárnap. Hihetetlen öröm amit a pólósaink okoztak, de ugyanakkor a tragédia is a fejemben motoszkál. 

De hogy megpróbáljam kicsit pozitívan zárni a dolgokat...

Vízilabdázó leányaink bronzéremmel végeztek, Hollandiát legyőzve. Mucho respecto a volt edzőmnek, Lacibának. Hiszen azért kell a jó stáb is a sikerhez. Gyorskorcsolyázóinknak továbbra sincs ellenfelük Európában. A kézilabdás fiúk csodát tettek az Eb-n. A Fradi nyert, az Újpest kikapott. Dániel barátomék pedig jól odaverték a University of Kentucky-t. Ők ilyen nagy ellenfél, mint a Fradinak az Újpest. Ő maga rutinból lehozta a 200 hátat és vegyest. Ahogy kell. Olympic mode...

Én élek, virulok, csinálom amit csinálnom kell. Van, hogy nehéz, de nemsokára kivirul az idő, és minden könnyebb lesz. Ha meg lesz valami téma, arról úgy is írok. De jelenleg monoton az egész. De már csak 5,5 hét és Spring Break. Egyre jobban florida fele közeledek, jó lenne kicsit napozni...

Szóval ennyi. Guffey 416, out.

Szép napot, kedves olvasó!

Kettőezer húsz, az új decade, és Magyarország első posztjával jelentkezem. Najó, ez kamu, volt már poszt itthonról. 

Kicsit az elején vissza ugrok még a múlt évtizedbe. Ilyen és ehhez hasonló, rettentően vicces dad jokeok lehet lesznek még, ugyanis mostanság nagyon formában vagyok. A finals weeket meggyaláztam, mindhárom vizsgám simán meglett. A sporttörténelem vizsga (én nem tudom, hogy hogyan, ne kérdezd...) 193 pont lett 200-ból. Az óra, amit fél éven keresztül ki nem állhattam. De a siker a lényeg.

Azután ugye eljött az a bizonyos vasárnap, amikor haza indultam. Hosszú volt. Nagyon. Szentlajos, Atlanta, Párizs és Budapest. Három repülő, négy reptér, két holt fáradt diák. Vicces út volt. Saint Louis repterén először a checkin pultnál Rat barátunkkal akadtunk össze, ő Szerbiába ment haza. A terminálon belül a női csapat egyik új tagjával Maellel is találkoztunk Ő Franciaországba repült haza, az amúgy magyarul folyékonyan beszélő édesapjához és családjához. Atlantába ugyanazon a gépen repültünk egy másik szerb ismerősünkkel és két rögbis arccal. Atlantában pedig olyan történt, amit sose hittem volna. Hét év után összetalálkoztam egy általános iskolai osztálytársammal, barátommal. Coincidence, my God!

A repülőút katasztrofális volt. Viktor és egy aranyos 120 kilós egyiptomi arc között ültem. Többet szerintem nem is mondok. Hazaértem, és ez a lényeg.

Itthon meg rájön az ember, hogy 3,5 hét mennyire rövid idő. Pedig mindent csinálnál, de nem jut sok mindenre akár egy órácska sem. Na meg arra, hogy mennyire csodálatos egy hely ez a kis Magyarország. Igen, igaz az, hogy sok sok dolog lehetne jobb, vagy legalább kevésbbé rossz, de trust me, olvasóm: nincs még egy ilyen hely a világon. Nincsen még egy ilyen kultúrával és architekturával rendelkező ország ezen a földön. 

Na meg olyan hely, mint az Aether, olyan sem. Lehet tényleg lakcimkártyát kéne váltanom oda...

Még egy emlitésre méltó dolog volt, de ez már 2020-ban, azon belül is ma. Ismét részese lehettem a Digisport Reggeli Startjában. Ezúton is köszönöm a meghivást, egy élmény volt. Bár akli látta a videót, gondolom észre vette, hogy a kezem (meg a hangom is néha) kicsit remegett. Na de ez van, azért izgulós volt a dolog. Remélhetőleg jövőre már tényleg három bajnoki gyűrűvel tudok menni. 

Itt éppen tejbetökösdit játszom...

Viszont most ismét búcsúzom, olvasóm! Kiélvezem még ezt a maradék pár napomat itthon, tartalmasan. A kötelesség szólintgat, szóval neked további szép napot.

Cheers, Mate! 

Szép és jó napokat, reggeleket kívánok!

Guffey 216 ismét jelentkezik. Bár már nem túl sokáig 216, következő hét közepe fele költözöm fel a negyedikre, így 416 leszek. Örülök neki, a negyedik emelet bár a legnehezebb munkaügyileg (a rögbisek fele ott lakik fent...), a mindennapok szempontjából nagyon chill. Ott van rám szükség, ezért is költözök fel.

Nálam még ötödike, nálad már hatodika van. Meggyütt a Mikulás, hozta a virgácsot, meg remélhetőleg egy kis zsetont amit el tudsz inni péntek este az éjszakában. Ez persze csak akkor igaz, ha olvasóim egy bizonyos rétegébe tartozol. Mert azért olvassák (remélem...) idősebb olvasók is a dolgot. A boomerek...csak viccelek, no offense!

Szóval holnap péntek, az utolsó tanítási napom. Kettő darab órám van hátra a Fall Semesterből. Kicsit para. Na mindegy, jövő hét finals week, meg kell nyomni az első három napot. Szerdán 10:30-kor vége van. Good bye! Persze addig még van pár kemény nap előttem, valamint a suli végeztével azért lesz még dolgom: check out week. Az egész épületet szombat, illetve diplomázó diákok esetében vasárnap délig ki kell ürítenünk. Lesz itt még nagy hercehurca...

Az elmúlt hét nagyon pacek volt. Keddtől keddig New Yorkban voltam egy barátommal. Minden alkalommal úgy megyek oda vissza, mintha az első lenne. Gyermeki öröm ül ki az arcomra, mikor a Penn Station mozgólépcsőjén felmegyek, ki a 34. utca és a 6. avenue sarkán. Grandiózus egy város, mindenfele hatalmas épületek, és természetesen rengeteg ember. It does not matter if it's délelőtt tíz óra vagy éjjel egy, az utcák tömve vannak Manhattanben. Plusz pont volt múlthéten, hogy nagyszüleim is kilátogattak nagynénémékhez, így magyar házi kosztot is tudtam a szervezetembe juttatni a sok trashfood után. Shoutout to Mama! Amúgy New York novemberben bedobja a Missouri kártyát időjárás szempontjából. Kedden 16 fokba érkeztem meg, következő hétfőn meg hóvihar miatt nem mentem vissza STL-be. Ezért lett hétfőből kedd, laza nyolc órácska delay. NAMINDEGY, a gép visszahozott. Élek. New York meg, ahogy Kiss Ádám mondaná fákon alszom (f*ckin awesome). Mindenképpen menj el egyszer, ha teheted. Nem fogod megbánni.

Két napja Viktorral kilátogattunk a University of Missouri-Saint Louis és a Lindenwood összecsapására a parketten. Nem, nem táncparkett, women's basketball. És bár Lindenwoodosok vagyunk, rajtam még LU-s pulcsi is volt, nem feltétlen magunknak drukkoltunk. Szörényi Laura öreganyánkat néztük meg, aki az UMSL-en végzi tanulmányait. A meccs fordulatos és izgalmas volt, olyannyira, hogy overtimeba ment végül. Bár az UMSL-nek megvolt az esélye pár másodperccel a vége előtt a győzelemre, maradt az iksz. A folytatást viszont a mi csapatunk bírta jobban. Sebaj, Laura egyrészt 13 pontot azért berámolt, másrészt pedig 45 (4x10 plusz 5 perc OT) percen át a pályán volt. Beastmode. Mi meg igazából mindenképpen nyertünk, ha LU, ha UMSL nyer, akkor is. Hahaha. Utána még kicsit teambondingoltunk, meg persze kaptam egy-két hazacipelendő dolgot is. Komolyan én vagyok Jason Statham, a beszállító. Mindenkinek IS viszek haza cuccot. Magamnak meg bedobok majd három pólót, hehehe. 

Kicsit fura, hogy tíz nap múlva elindulok hazafele. Nagyon gyorsan elment ez a szemeszter, rengeteg dolog történt közben. Új és fontos embereket ismertem meg, amiért hálás vagyok. Sokat fejlődtem a vízben is, és külön öröm, hogy ezt nem csak én érzem így. Side note a vízilabdához: gyűrűméret leadva. Már csak várni kell az ékszert. Jó kis félév volt ez, kezd egyre jobban összeállni ez az amerika dolog. Persze várom, hogy hazamenjek, ugyanakkor ide is várnak vissza, és azért jó érzés ez. Vicces újra látni Karácsony után a csapattársakat, főleg Branislavot, aki szereti a hasát. NAGYON SZERETI. Na meg a jó szerb kaja... Azért a tanulás részét annyira nem várom, de ez velejárója a dolognak. És aztán meg a tavasznak nevezett, hat-hét különböző évszakból álló dolog is fun lesz. Gyere rám, tornádó szezon!

Overall most kb ennyike, majd ha lesz valami téma akkor jelentkezem, Te is nyugodtan dobhatsz, írok én szivesen. És így a végére még egy shoutout. Danikám ma új school recordot úszott 200 vegyesen. Száz méternél Ryan Lochteval fordult (igen, a 6x olimpiai bajnok Lochteval), végül pedig olyan időt ment, ami csupán pár tizedre van az olimpiai A-szinttől. LA BESTIA, JODER! Brotherfromanothermotherem most hétvégén repül haza egy kisebb időre. Tesóm, ha ezt olvasod (márpedig olvasod!): tudom én, hogy más oka (is) van a hazamenetelednek, de azért máj ne maradjon szárazon! És kövesd a Dögnek az utasításait! Szo, Ba! 

Neked me legyen szép napod, my reader.

Cheers!

Guten Tag, my friend!

"Lets bring it back to the USA" mondta az egyik szerény University of Southern California (USC) játékos a döntő előtt mellettem. Én csak rámosolyogtam ahogy kimentem az öltözőből. Hát, nem nagyon sikerült visszavinni az államokba...

Hiszen, kedves olvasóm, megcsináltuk. Megnyertük. Behúztuk. Megvédtük a címünket. National Champions. Back to back.

Az aranycsapat

De ne szaladjunk ennyire előre. Sok-sok dolog történt azóta, hogy elrepültünk. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a pár nap Pittsburghben. Az egész csapattal repülés, közös evések, hotel, minden. 

Szóval múlt szerdán felültünk a Southwest 2173-as járatára, majd kb. 1 óra múlva le is szálltunk Pittsburghben. Három nyolcszemélyes kocsink volt, azzal voltunk fuvarozva. Első este csak beköltöztünk. Mindenkinek volt egy edző által megadott szobatársa. Körülbelül három és fél perccel később már mindenki más szobában volt, azzal, akivel akart. Mert amiről Dave nem tud...az nincs! Én a máltai legenda Jamievel voltam. Szerencsére nem horkol, na meg jóban is vagyunk. Evés után mindenki a szobájában chillelt, majd elraktuk magunkat másnapra.

A Trees Hall uszoda

Másnap meg folytattuk a chillt. Pihenés, ebéd és egy edzés volt a program. Megismerkedtünk a University of Pittsburgh hatalmas uszodájával, és véglegesítettük a taktikát. Edzés után vacsora a csapat által nagyon kedvelt Olive Gardenben (unlimited free breadstick van...). Szegény pincérnőket nem nagyon irigyeltem, 21 bolondot ellátni egyszerre...kicsit nehéznek tűnt. Meg ilyenkor mindnekiből kijön a gyerek kicsit. Ekkor én már ideg voltam, ugyanis péntek reggel volt az első meccsünk a Pittsburgh ellen. Tudtuk, hogy nyerünk, de mégis...azért van teher. De felesleges volt az aggódásom.

26-3. Szépen és elegánsan indítottuk az egész tornát (miénk volt a legelső meccs péntek reggel). Bedaráltuk őket az elején (17-0-nál lőtte az ellenfelünk az első gólt) majd a meccs második harmadában lelassítottuk a játékot taktikai elemek gyakorlása miatt, a végén pedig mindenki játéklehetőséghez jutott. Sajna két helyzetemből az egyik sem lett gól. Na nem baj, nem lehet mindig minden pacek. Egy sima meccs után voltunk a legjobb 8-ban. Már csak három W kellett...

A nap hátralévő részében kicsit bejártuk a belvárost, és folytattuk a semmittevést. Délutánra kiderült az ellenfelünk is: Michigan State University. Az elődöntőbe jutásért. Ők már keményebb csapatnak tűntek. Az edzőjük Davenek meccs előtt magyarázott, hogy így meg úgy verték meg a Meryhurst meg a Gannon Universityt (NCAA csapatok). Kicsit be is fosatott minket ezzel. Feleslegesen.

14-6. Egyszerű volt, mint az egyszer egy, annak ellenére is, hogy undorítóan sportszerűtlenül játszott az ellenfél. Rat szemöldökét négy öltéssel kellett összevarrni, Doktor Vukicnak pedig a szeme alatt lett egy szép kis táska. Nagyon akartak ők is, de nem igen jött össze nekik. Az első góljuk után a második 9-1-nél volt, talán. Aztán ugyanúgy taktika és erőspórolás miatt lelassítottuk a játékot, és nyugiba behúztuk. Persze a haters club itt is volt. Dave felesége, aki vette a meccseket, mesélte neklünk, hogy egy kedves MSU-s faterka a következőket mondta: "Does anyone on this fucking team speaks English?". Ő csak mosolyogva annyit mondott, hogy mindenki, és valószínüleg jobban, mint ő maga. El is sétált az öregember. Szombat, kettőből egy megvolt. Vártuk az elődöntős ellenfelünk, aki a Univeristy of California-San Diego lett. Tavaly 7-3 lett ellenük a negyeddöntő. Ők már egy komoly csapat voltak.

2.5 Magyar

Gyors ebéd és pihenés után délután 4-kor értünk vissza a Trees Hall medencekomplexumába. Elődöntő várt a csapatra. Itt már tényleg mindenki, még a kommentátor is ellenünk volt. De tudtuk, hogy ha az elődöntő megvan, akkor a döntő valószínüleg egyszerűbb lesz. Ugyanakkor egy Rattel kevesebben voltunk, aki azért meghatározó játékosunk. A meccs a végéig ki volt élezve, két jól támadó és jól védekező csapat egymás ellen, a döntőért. Pofonok, térdesek, könyökösök. Egyszer itt a vezetés, egyszer ott. De a rutin velünk volt, és 35 másodperccel a vége előtt, 10-9-es vezetésnél Mateo lelkem beverte a 11-9-et, ezzel eldőlt. Mintaszerű emberelőnyös gól volt. Mitöbb, újra döntőben voltunk 2018 után. Az egész uszoda kussolt, egyedül mi huszon páran örvendeztünk. 

Meccs után maradtunk, hogy megnézzük a második elődöntőt, a Utah-USC meccset. 10-5 lett a kaliforniaiaknak, ők lettek tehát a másnap megverendő csapat. Szokásos közös vacsora után team meetinget tartottunk, majd mindenki ment a dolgára. Fárasztó napunk volt, hamar elaludtunk mindketten. Reggel összepakoltunk, és kicsekkolás után elindultunk. Egyetlen egy győzelemre voltunk attól, hogy megnyerjük az ötödik Nationalst az elmúlt hat évben. 

A bemutatásnál

Az uszoda tele volt. Előttünk Utah-UCSD bronzmeccs volt, double overtime után nyertek a San Diegóiak. Ezután meg eljött az idő... Felsorakoztunk 21-en, plusz az edzőink. Bemutatás. Jól mondta a nevemet a fazon, meg is lepődtem. Amerikai himnusz, kézfogás. Majd még egyszer a meccs előtt, egy körben összegyűlve egy utolsó üvöltés. "Lions on 3! 1-2-3 LIONS!". Elkezdődött a döntő. És bár külsős szemmel nem úgy tűnt, könnyebb volt, mint az elődöntő. Bár vezetett a USC az elején, a második félidő elejére megnyugtató előnyre tettünk szert. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint mindig. Mindenki ellenünk, de teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokás. 8-5-ös vezetésnél, pár perccel a vége előtt mindent beleadva rohamozott a USC, de ez csak azt eredményezte, hogy Andrés az utolsó percben meguszott és belőtte a 9-5-öt. Eldőlt. Game over. Ekkor már mindenki le volt nyugodva, eldőlt, már csak le kell pörgetni az utolsó másodperceket. Felállva tapsoltunk, míg a vízben lévők az ellenféllel kezetfogtak, és várták a végső sípszót. Amikor is ugrottunk. Mindenki, minden edző és staff member, mindenki a vízben. 21 ölelkező, fürdőgatyás fiú a vízben. Őszinte öröm mindenki arcán. Végre kiengedtünk. Megcsináltuk, megnyertük, behúztuk. Elmondhatatlanul nagy élmény volt ez az egész. 

Nyertünk selfie

Természetesen a vízből kimászva kézfogás a USC-vel. Majd előkerültek a hazáinkat képviselő zászlók. Nem sokkal a meccs után ceremónia. Megkaptuk a kis faplaketteket az első helyért. Csapatkép, egyéni képek, öröm. Mindenki mindenkivel fotózkodott és küldte ide-oda a képeket. Mintha 21 férfiból hirtelen 21 kisiskolás lett volna. De ilyen az őszinte öröm. Elmentünk az ékszerért, és haza hoztuk. Eddig egyik kezemre volt csak gyűrű, most lesz majd a másikra is. Valami jó sok gyémántos, csicsás gyűrűt szeretnénk, de majd úgyis kiderül.

Marcel, a kapusunk és Marc a torna csapatába lettek választva. Megérdemelten, bár igazából még legalább 3-4 játékosunk is be tudott volna kerülni. Összességében igazi csapatként nyertük meg ezt a tornát. Büszke vagyok, hogy ezekkel az Úriemberekkel együtt játszhatok. Ja, és a USC-s barátnak meg üzenjük, hogy "it stays in Europe".

Fő a biztonság!

A jól megérdemelt ebéd után már egyből a reptérre mentünk. Az ünneplés már itt megkezdődött, a repülőn és a buszon folytatódott, majd Andrésék házában ért véget. Órák ide vagy oda, vasárnap ide vagy oda, az elmúlt idő legjobb házibulija volt a tegnapi. Együtt az egész csapat és a barátok, örömittas ünneplés egész éjjel. Lesz még folytatás...

Szóval ez az egész hétvége zseniális volt, és nagy élmény volt részt venni benne. Az amerikai nattychamp címek száma pedig átvette a vezetést a magyar ellen, 2-1-re. Most pihenés jön, egy hét múlva repülök New Yorkba hat napra, onna meg 13 nap, és megyek haza. Repül az idő, ha jó dolgok történnek az emberrel.

Bocsi a sok dumáért. Legyen szép estéd. Vagy napod, who knows...

Majd jelentkezem.