2019 Május elseje van. Vagyis lesz. Holnap. Vagyis nálad már az van.

Kilenc nap és véget ér az első egyetemi évem… Gondolom, most átfutott a fejeden, hogy ez mégis hogy lehetséges?

Nem, nem bukok ki a BME-ről. Különben azt már egyszer megtettem, de erről majd később…

A helyzet az, kedves olvasó, hogy ezen sorok írója a világ túlfelén, az Ígéret Földjén, a Land of Free-n, az Egyesült Államok kellős közepén ül éppen, kollégiumának negyedik emeleti szobájában.

Úgy döntöttem, hogy megosztom veled az életem, az élményeim, az utam. Mindent, ami azzal a döntéssel jár, hogy a hazádat magad mögött hagyod 19 évesen, és gyakorlatilag a saját utadra tévedsz. Angolul. Messze a legközelebbi lángosostól.

És hogy ki vagyok én? Benedek, 20 éves. Diák és sportoló. Kiskoromtól fogva közel állt hozzám Amerika. A nagynéném hasonló utat járt be anno, mint amit majd te is látni fogsz. Már 7 éves koromban megadatott nekem, hogy saját szememmel lássam New York csodás felhőkarcolóit. Teltek múltak az évek, majd a budafoki Kossuth kéttannyelvűből a belvárosban található Veres Pálné Gimnáziumban találtam magamat.

“Hú b…meg, ezután már egyetem…” gondolta a 14-15 éves Benedek.

Gimnáziumi éveimet lehoztam, ahogy azt illik. Nem voltam kitűnő, de egy nagyon erős átlagot minden évben hoztam. Majd eljött “azabizonyos” érettségi, amit 2017-ben sikerült abszolválnom.

Na de mit kell még tudnod, mielőtt belevágnék?

Immáron 11. éve tartós párkapcsolatban élek a vízilabdának nevezett, gyönyörű, értelmes, ám néha agresszív és szenvedést előidéző lánnyal. Sőt, inkább MILF-nek nevezném. Emlékszem, mikor Édesapám levitt a budafoki uszodába vízilabdázni. Gyűlöltem. Sírtam. Hányni volt kedvem. De valami akkor és ott elkezdődött. Amiért ezen a csodás napon itt, Missouri állam közepén hálás vagyok.

Karrierem során több csapatot is megjártam. Voltam budafoki, zöldfehér, majd a kaland előtt az OSC színeiben toltam az ekét. Magyar Kupa 3., Magyarkettő 1., BP 2…nem nagy eredmények, nekem mégis mindegyik fergeteges volt. Életem során eddig úgy hozzávetőlegesen 1500 kilométert leúsztam nyári és téli alapozások során. Eltörtem szinte az összes ujjamat, és rengeteget szenvedtem a medencében. De megérte. És meg is éri.

Szóval a kis kitérő után még annyit talán érdemes elmondanom, hogy a szüleim (akinek köszönhetem ezt az egészet) már kisgimisként mondogatták nekem Amerikát. “Jó lesz nekem a BME, nem akarok innen elmenni…” stbstb. Az évek során a szerelmek is egyre jobban a Kárpát-medencébe láncoltak. Aztán 2017 Májusában valami megváltozott…

Tudni kell hogy az öt legközelebbi barátom közül három már fixen úgy ült be az érettségire, hogy gyakorlatilag mindegy, mert Augusztusban (vagy Decemberben, ha valaki akkora király hogy keresztfélévben kezd…khmm…ugye Danika?) felül a repülőre, és “majd jövök”. Sportösztöndíj, tanulás, Amerika. A szerelmes szívem éppen akkor köszönte meg az akkori hölgynek az együtt töltött időt. És akkor hírtelen megcsapott…

“Hú b…meg, én is menni akarok!”

Na, kedves olvasó, gondolom sejted milyen fejet vágtak az ősök. De hát belevágtunk. Emailek tömkelege, vizsgákra való felkészülés, rengeteg belefektetett idő, energia és persze pénz. Felsőfok feletti angolórák, rengeteg esszé, Skype beszélgetések. Külön köszönet illeti az EasyGoToUSA csapatát, akik segítettek ebben az egészben. Nagyok vagytok ti is! És természetesen a B terv, a BME is időközben elindult, hála az elért érettségimnek.

Jó sok minden, mi?

És ez nem volt ilyen könnyű, mint ahogyan hangzik. Volt, hogy nem hittem benne. Volt, hogy egy választ sem kaptam hónapokig. “Szarok az egészbe! Átmegyek egy másik egyetemre itthon…”. Majd eljött 2018 Márciusa, amikor az ifjú. aki akkor épp dolgozott, hanyagolta az edzést, és egy picit se bízott a kijutásban (annak ellenére, hogy elég jó vizsgákat tett) kapott egy emailt.

Lindenwood University. Ösztöndíj. “Fel vagy véve! Várunk!”

“Hú b…meg! Megcsináltam… Hú b…meg, megyek Amerikába.”

Megcsináltam. Ne tudd meg, hogy hányszor lepergett előttem az életem, mielőtt visszaírtam az Admissions Office-nak, hogy elfogadom az ajánlatot. Minden egyes betűt nehezemre esett leírni. Onnan már nincs visszaút. 110 százalék kell. És rettenetesen el voltam hízva. Szóval nekiálltam intézni a vízumot, repülőjegyet kerestünk Édesanyámmal, és szigorú diéta mellett 10 kilótól szabadultam meg. Időközben a már feljebb említett top 5 barát egyikét, Viktort, átvették az egyetemre, ahova én elsőévesként készültem. Jó mi? Négy év Magyar vízilabda után legalább négy év amerikai. Együtt. Továbbá itt említeném meg a Máltai Sólymot, Jamie-t, aki egy évet az OSC-ben légióskodott. Szintén Lindenwood. Véletlenek nincsenek, mi? Mindkettőjükről majd bővebben később…

Szóval Benedeknek a vízum az útlevelében, repjegy a zsebben. Egy életnyi cucc a bőröndben, és leírhatatlan izgalom a testben.

Majd eljött Augusztus 9.

Remélem felkeltettem az érdeklődésedet, kedves olvasó. Hidd el, hogy ez a valami őszintébb, érdekesebb és hihetetlenebb lesz, mint bármi más.

Sziasztok!