Szép napot, kedves olvasó!
Kettőezer húsz, az új decade, és Magyarország első posztjával jelentkezem. Najó, ez kamu, volt már poszt itthonról.
Kicsit az elején vissza ugrok még a múlt évtizedbe. Ilyen és ehhez hasonló, rettentően vicces dad jokeok lehet lesznek még, ugyanis mostanság nagyon formában vagyok. A finals weeket meggyaláztam, mindhárom vizsgám simán meglett. A sporttörténelem vizsga (én nem tudom, hogy hogyan, ne kérdezd...) 193 pont lett 200-ból. Az óra, amit fél éven keresztül ki nem állhattam. De a siker a lényeg.
Azután ugye eljött az a bizonyos vasárnap, amikor haza indultam. Hosszú volt. Nagyon. Szentlajos, Atlanta, Párizs és Budapest. Három repülő, négy reptér, két holt fáradt diák. Vicces út volt. Saint Louis repterén először a checkin pultnál Rat barátunkkal akadtunk össze, ő Szerbiába ment haza. A terminálon belül a női csapat egyik új tagjával Maellel is találkoztunk Ő Franciaországba repült haza, az amúgy magyarul folyékonyan beszélő édesapjához és családjához. Atlantába ugyanazon a gépen repültünk egy másik szerb ismerősünkkel és két rögbis arccal. Atlantában pedig olyan történt, amit sose hittem volna. Hét év után összetalálkoztam egy általános iskolai osztálytársammal, barátommal. Coincidence, my God!
A repülőút katasztrofális volt. Viktor és egy aranyos 120 kilós egyiptomi arc között ültem. Többet szerintem nem is mondok. Hazaértem, és ez a lényeg.
Itthon meg rájön az ember, hogy 3,5 hét mennyire rövid idő. Pedig mindent csinálnál, de nem jut sok mindenre akár egy órácska sem. Na meg arra, hogy mennyire csodálatos egy hely ez a kis Magyarország. Igen, igaz az, hogy sok sok dolog lehetne jobb, vagy legalább kevésbbé rossz, de trust me, olvasóm: nincs még egy ilyen hely a világon. Nincsen még egy ilyen kultúrával és architekturával rendelkező ország ezen a földön.
Na meg olyan hely, mint az Aether, olyan sem. Lehet tényleg lakcimkártyát kéne váltanom oda...
Még egy emlitésre méltó dolog volt, de ez már 2020-ban, azon belül is ma. Ismét részese lehettem a Digisport Reggeli Startjában. Ezúton is köszönöm a meghivást, egy élmény volt. Bár akli látta a videót, gondolom észre vette, hogy a kezem (meg a hangom is néha) kicsit remegett. Na de ez van, azért izgulós volt a dolog. Remélhetőleg jövőre már tényleg három bajnoki gyűrűvel tudok menni.
Itt éppen tejbetökösdit játszom...
Viszont most ismét búcsúzom, olvasóm! Kiélvezem még ezt a maradék pár napomat itthon, tartalmasan. A kötelesség szólintgat, szóval neked további szép napot.
Cheers, Mate!
