Szép és jó napokat, olvasóm!
Visszatértem. De most úgy igazán, nem leszek lusta. Remélem, hogy heti 2-3 posztot fogok tudni írni. Nem csak miattad, magam miatt is, hiszen ez valamilyen szinten leköt. Mondjuk dolgom az lesz bőven.
Jelenleg a sorok írója a laptopjával az ölében ül, Minneapolis repülőterén. Meglepően szép és igényes reptér, sosem voltam még itt. Egy újabb állam kipipálva, ez már a (fú, most hatásszünet, mert számolok...) 21. állam ahol voltam. Rettenetesen fáradt vagyok, még annak ellenére is, hogy 6, azaz HAT órát aludtam a repülőn. Hatot. Bizony. Ez nálam világcsúcs. Én ilyeneket döntök, kicsit menőbb, mint Milák barátom 200 pillangós 1:50:73-as eredménye. Na meg Danikám világrekordja...hogy nem 3, hanem 5 másodpercig bírja. (Imádlak Tely!!!:DDD) Már most hiányoznak a barátaim, a családom, na meg az Őshaza, azaz Budafok. És annak egy édes kis lakója. Iykyk.
Szóval ismét itt, a nagy Amerikában. Teljesen más visszajönni most, mint az első évemben. Tudom, hogy hova megyek, mit kell körülbelül várnom, milyen érzés lesz, miként pakoljunk be anyuval stb. Sokkal kevésbé voltam idegállapotos idén, mint tavaly. Igaz, az izgalom is kisebb most.
Tudom, hogy milyen érzés lesz családtól, szerettektől, szerelemtől távol lenni 120 plusz pár napig. Abszolválható, már úgymond gyakorlattal megyek vissza Saint Charles festői szépségűnek nem mondható városába. Annyi különbség talán lesz, hogy magammal szemben sokkal nagyobb elvárásaim vannak, és lét nap múlva már a meló is elkezdődik. Több tevékenység, gyorsabban elszálló napok. Ahogy elkezdődik a suli két hét múlva, hármat pislogok, és már 21 éves vagyok. Ahhoz képest még két pislantás, és Hálaadás van. Onnan meg már tényleg egy köpés. ALWAYS STAY POSITIVE!
Na meg az a pillanat, amikor majd a lisztferihegy 2A termináljának érkezési szintjén, kifacsarva, mint egy régi szivacs, hulla fáradtan kisétálok az ajtón és meglátom a számomra legfontosabb embereket...megéri a várakozást. És idén még egy fokkal jobb is lesz ez a pillanat, mint tavaly decemberben.
Back to the topic. Rájöttem, hogy idén nyárra sokkal több dolgot hoztam haza, mint kellett volna. A ruháim felét nem is hordtam, azt meg végképp nem értem, hogy minek hoztam hosszúujjú pólókat. Na meg az edzős cicanacim. Szép volt, Benedek. És ugye visszafele meg azért vinnék olyan dolgokat, amik tavaly másodlagosak voltak, de most már beleférnek a 23 kilós limitbe. Na mindegy, összehoztuk, kicentiztük, 22.9 kilóval mérlegeltük a bőröndömet. Az utolsó napok otthon nagyon jól teltek. Család, barátok és a párom. Mindenből még egy kicsi, de az annál tartalmasabb. Az utolsó buli, ami ráadásul a lejobb barátod szülinapja. Hopsz, lemme rephrase it. A legjobb barátod HUSZONEGYEDIK szülinapja. Ráadásul az úszó vb afterpatyjának keretein belül. Még T.Danny is ott volt!!! Mondjuk nem meglepő, hiszen péntek volt. Annyit buliztunk, allergiások voltunk a fényre. Remek buli volt, az összes számomra fontos emberrel. Az utolsó rendez-vous (randevú, de mr. worldwide tudja az eredeti francia írást is) decemberig, szintén zseniális volt. Ahogyan az utolsó családos este is. És bár mindegyik előbb említett dolognál mélyen már motoszkált bennem az a tény, hogy ezeket decemberig jegyezzem meg, nem ezzel foglalkoztam. Élveztem minden egyes pillanatot. Amerikával ráérek most foglalkozni, amikor már itt ülök benne.
Pár napon belül már az egész testem izomlázban fog égni, a hajam klórszagú lesz, és ismét átáll az angolra az agyam. Fel és alá fogok úszkálni, akár egy vidra. Lassan kezdődik a második évem. Nekem kicsit hihetetlen kimondani. Én még tegnap érettségiztem, tegnap előtt pedig még az Anna utcai óvodában vett fel anyu délután. Ma meg másodéves egyetemista vagyok. Amerikában.
És így, a poszt végén szeretném megköszönni mindenkinek a támogatást. Legyen az csak egy olvasó, vagy közeli barát, köszönöm. Ugyanígy Anyunak, Apunak hogy ez a blog létezik. Hisz ha ők nincsenek, akkor se Amerika, se ez a blog nincs. Na meg amúgy biológiailag én sem. A tesómnak, aki nagylányként viseli az otthonnal járó megpróbáltatásokat; a négy legfontosabb barátomból kettőnek, akik otthonról viselnek el, szintén köszönet jár. És persze az Őshaza csodás kis lakójának, a páromnak.
Én is emberből vagyok, támogatás nélkül nem menne ez az egész.
Most viszont megyek, leragad a szemem. Még két óra a beszállásig. Mire ezt a posztot olvasni fogod, én majdnem 24 órája talpon leszek.
Jelenkezem, pretty soon!
