Tiszteletem Hölgyem, Uram.
Újra itt vagyunk. Újra olvasod a szavaim a telefonod, PC-d képernyőjén, én pedig újra pötyögök a laptopom klaviatúráján. Újra próbálok minél olvashatóbb és egyszerűbb mondatokat kreálni az elmémben, te pedig most biztos azt gondolod hogy "hát ez hülye". Vagy mosolyogtál egyet. Nekem az is jó.
A minap kaptam egy kommentet egy olvasótól, aki nem is ismerősöm, szóval egészen meglepett, meg persze kicsit jól is esett. Az úr a St. Louis Blues idei Stanley kupa győzelméről kérdezett, és instead of válaszoltam neki, úgy döntöttem, kihasználom azt, hogy kaptam egy jó témaötletet, így ezt a posztot a városi csodának szentelem. Mert ez az volt. Hogy miért is?
Kezdjük a legelején. A St. Louis Blues gondolom mondanom sem kell, hogy melyik város sportcsapata. És ahogy azt a címben már láthattad, jégkorongról beszélünk. Legjobb játékosai közt szerepel Vladimir Tarasenko, Ryan O'Reilly, Alex Pietrangelo. Az NHL, azaz a nemzeti hokiliga jelenleg 31 csapatból áll. A csapatok nagy része Usánka államoki, ám vannak kanadai csapatok is. A szezon októbertől júniusig tart. Igazi nyári sport, mi? Ami talán az egyik legmeglepőbb, az az iram. Van, hogy heti 3-4 meccset is lejátszik egy csapat, és nem Budapestről kell leugraniuk Dunaújvárosba általában. De persze mire is vannak a magángépek, ha nem erre.
Jómagam szerencsésnek mondhatom magam, hogy eljutottam az Enterprise Centerbe egy meccsre, amikor is a Blues a Philadelphia Flyers csapatát verte oda elég rendesen, 7-3-ra. Azelőtt is jártam az egyetem hokimeccseire, de akkor és ott megszerettem ezt a sportot, és elkezdtem követni. És most biztos azon gondolkodsz, hogy hogy lehet azt a kis korongot szabad szemmel követni, hát nem is lehet látni?! Fake News! Kb. 3 perc alatt megszokja az ember szeme mind élőben, mind a tv-ben. De vissza az Enterpriseba, ami amúgy egy circa 20 ezer fő befogadására alkalmas aréna, természetesen mindig tele. Tényleg mindig. Szóval a Blues-Flyers meccsen lett gyakorlatilag biztos, hogy a Blues elcsíp egy playoff helyet, és akkor itt kezdődik a sztori. Amúgy a csapat nem azért Blues, mert kékek. Egy helyi muzsika után lett elnevezve, aminek Saint Louis Blues volt a neve.
Igen, gondolnád hogy lesz itt fordulat, mert nem ez lenne a címe, hogy csoda a jégen, ha nem csoda lenne. De az volt. Ugyanis a Blues idén januárban, amikor kinevezték Craig Berube edződ megbízott interim edzőnek, a csapat az NHL utolsó helyén állt. Utolsó. Hátulról az első. Viszont Berube én nem tudom mit adott az uraknak, de fixen valami jó cuccot, ugyanis áprilisra a csapat playoff helyen állt. Már ezt úgy élte meg a város, és környéke, hogy egy csoda, és büszkék a csapatra. Az új edző egyik nagy húzása volt Jordan Binnington kapus kezdőbe nevezése. Binnington első szezonja volt ez az NHL-ben, azaz rookie-ként állt be januárban a kapuba. Előtte a tartalékcsapatot erősítette. Szóval telt az idő, jött a playoff, az erősebbnél erősebb csapatok. A playoff, akárcsak az NBA-ben, best-of-seven alapú. Max hét meccs van, négy nyert meccsig tart egy párosítás. Kettő itt, kettő ott, majd ha kell még meccs, egy itt egy ott és így tovább. Szóval kezdődött az első meccs. Winnipeg Jets. Pipa. 4-2 ide. Uram atyám, mi van itt. A városban és környékén valami fura derengés kelt. Kicsit mintha a Blues felpofozott volna minden szurkolót, hogy itt még nincs vége. Legjobb nyolc, Dallas Stars. 3-3-nál szükség volt a hetedik meccsre. Dallasban, hirtelen halál rendszerű, overtimeban szerzet góllal 4-3. Főcsoportdöntős a csapat. St. Louis környékének élete egyre jobban a hokiról szólt. Minden autón látni lehetett valami Blues related matricát, az emberek hokis cuccokban jártak. Az esély, hogy a franchise történetének első Stanley kupa győzelme megtörténjen 25%-ra nőtt. Minden meccs alkalmával két-háromszoros áron keltek el a jegyek, de mindig tele volt. Több barátom is kint volt playoff meccseken. Ekkor lett vége a sulinak, innentől tv-n követtem az eseményeket. A főcsoportdöntőben a San Jose Sharks jött. Remek játék, az utolsó két meccsen 10-1-es (!) gólkülönbség, 4-2 ide. Na akkor itt mindenki megtorpant egy pillanatra. Stanley kupáért mehetett a Blues. De még mennyire hogy! A legnagyobb esélyesnek számító Boston Bruins csapata volt az ellenfél, aki a főcsoportdöntőben sweepelt, azaz 4-0-ra nyertek. "Nah, let's be happy that we made it to the final". Sokan ezt mondták. De én, és sok millió másik Blues követő úgy volt vele, hogy ha már itt vagyunk, miért ne nyernénk meg?! Gondolom tudod mi jön most: megnyertük. 4-3-as összesítéssel, ráadásul Bostonban nyerte meg a csapat története első Stanley kupáját. Az utolsó meccset én már Magyarországon néztem, jól jött a jetlag, hogy nem tudtam aludni. Külön említést érdemel, hogy Ryan O'Reilly lett az MVP. Megérdemelte.
A döntőig egyre jobban és jobban összejött a város környéke. A stadion mindig tele volt, még akkor is, ha idegenben játszottak. Igen, tele volt az aréna, hogy a kijelzőkön együtt nézzék a meccset a szurkolók. Számomra az egyik legmegdöbbentőbb az volt, amikor is a döntő meccset körülbelül 200 ezer ember nézte a városban: egy részük az aréna kijelzőin, egy részük a St. Louis Cardinals baseballcsapat stadionjában (!) a kijelzőkön, a "maradék" meg a városban felállított kijelzőkön, bárokban. Kékbe borult a város egy kicsi időre. És amikor a csapat hazahozta a kupát, a parádén 450 ezer környékbeli köszöntötte őket. Minden erről szólt. Lets go Blues, Gloria, Bring Stanley home stb. Nem hittem volna még egy 1,5 éve, hogy én ilyet látni fogok. Egy (amerikai szempontból) kis város hatalmas sikere.
Nagyjából ez volt a Blues történelmi sikere. Életre szóló élmény egy-egy hokimeccs. És jó, hogy az emberek itt ennyire szeretik a sportokat. Én meg ha egy kicsit kevésbé vagyok lusta, akkor még a Stanley kupát is láthattam volna amikor az egyetem új hokicsarnokának az átadóján ki volt állítva. Na mindegy... Meg kell nyerni újra!
A szemed már egyre jobban fárad az olvasásban, a káros kék fényből már eleged van. Szóval abba is hagyom. Újra szeretném kérni, hogy ha bármi érdekel téged, ne félj írni, és én is írok.
Auf wiedersehen.
(most fix jól írtam)
