Kedves olvasóm!

Rég jelentkeztem. De most van időm, megint. A coloradói útról lesz majd egy bejegyzés, de most nem arról akartam írni. Pedig király volt, eskü.

Százötvenegy. Ennyi nap telt el azóta, hogy kicsi Magyarország a hátam mögött maradt. Január 12.-én volt utoljára magyar föld a lábaim alatt. Azalatt télből tavasz, tavaszból nyár lett. 

Százötvenegy. Ennyi napja nem ettem töltött káposztát, hurkát, lángost, ittam egy jó borsodit, fröccsöt, esetleg shotot a körúton. Nem kértem egy jó gyros tálat a Kálvinon. 

Százötvenegy. Ennyi napja nem néztem egy szerencsétlen vízilabda vagy futballmeccset normális időben. Mindig délelőtt vagy koradélután kellett BL-t vagy OB1-et nézni. Ennyi napja kommunikálok 6-7 óra eltolódással az otthoniakkal, családdal, barátokkal.

151 (meguntam kiírni...). Ennyi napja nem voltam egy normális szórakozóhelyen, nem kértem ki magamnak egy pohár alkoholos italt, nem éjszakaiztam haza az Ötkertből. Vagy inkább a Rióból...

151. Ennyi napja nem csavarogtam Budapesten, nem sétáltam át a Szabadság hídon, nem voltam a belvárosban, nem hallottam az érdes férfi hangot ahogy bemondja hogy “A Bikás park következik”, nem mutattam a bérletemet ellenőrnek, nem rohantam a busz után.

151. Ennyi napja nem láttam a nagyszüleimet, otthoni nagynénéméket, keresztanyámékat, (Anyuékat szerencsére kicsit hamarabb...), a (volt) csapatomat, edzőimet, a szomszédokat, a helyi csöveseket és szipusokat. Ennyi napja nem Fifáztam apámmal sem. Ami fontos, valljuk be.

151. Ennyi napja nem kellett vigyáznom ha a magyar nyelv cifra szavait használtam publikusan, hiszen (valószínüleg) senki sem értette. Max pár tiszteletbeli magyar csapattársam.

151. Ennyi napja többet láttam St. Louis belvárosát és New York felhőkarcolóit, mint a Szent István bazilikát vagy a Budavári Palotát. Facts.

És most, ahogy ezeket a sorokat írom a John F. Kennedy reptér 8-as termináljának várójában, újra a felhőkarcolókat látom. De most egy ideig utoljára. Százötvenegy napja nem voltam otthon. Hiányzik. De, kedves olvasóm, ma van a nap.

Százötvenegyből nulla lesz.

Szép napot, olvasóm!

Gondoltam bejelentkezem. Néha már annyira nem tudok magammal mit kezdeni a pihenésem alatt, hogy inkább írok kicsit. Pár napja megérkeztem New York városába, de erről majd a végén. Kicsit mesélek a mindennapokról az egyetem vége óta.

Szóval ott tartottam, hogy kiköltöztem. Elbúcsúztunk Sacitól is. Természetesen (és érthető módon) nem bírta könnyek nélkül, és nem azért mert megyünk haza, hanem a szinkron csapattal történtek miatt. Na majd júliusban Danival elvisszük egy búfelejtő balhézásra.  Másnap, múlt szombaton (vagyis már múlt hét előtt) elnéztünk páran a Lindenwood diplomaosztójára. BME-s karrierem során láttam pár diplomaosztót a K épület aulájában. Hát mit ne mondjak, ez kicsit más volt. Az egész diplomaosztó a St. Charles városában található Family Arénában volt. Ez egy 10-12 ezres sportcsarnok, és kb. 75 százalékban tele is volt. Hatalmas és nagyon szép volt az egész ceremónia. Itt kell megemlítenem az összes diákot, aki summa cum laude diplomát szerzett. Négy éven át csak ötöst szerezve. Le a kalappal! A ceremónia végén elbúcsúztunk egymástól a csapattársakkal. Három hónapig nem látjuk egymást. Kicsit sad, de tényleg.

Ezután csapattársammal elindultunk négy órás utunkra Louisville-be, Kentucky államba (for your information: bár mindenki "luivill"-nek ejti, hivatalos ejtése "luövill" és a helyiek nagyon tisztelnek, ha elsőre jól mondod). Természetesen én vezettem, és Torettósban odalépve a négy óra kicsit kevesebb lett. Dani barátom már nagyon várt, és az egész bandája is. Aznap este lenéztünk egy klubba, ahol kicsit magyarosabb a buli. Már nagyon rám fért a kikapcsolódás. Az elkövetkezendő napok nem voltak túl eseménydúsak. Mentünk fel-alá a városban, mindenféle jót főztünk, és embertelen mennyiséget aludtunk. Egyszer Dani edzése után lefeküdtünk aludni egy bő órát, úgy fél ötig. Szerinted felkeltünk? Igen. Két év múlva... Na mindegy, előfordul az ilyen. Egyik nap lenéztünk Lexingtonba, Kentucky másik nagyvárosába ami kb. egy órás vezetésre van a Ville-től. Ide csak jöttünk majd mentünk is. Az út viszont nagyon szép volt. A hátralévő napokban folytattuk a semmittevést, majd szerda hajnalban (egy hajnali királyi reggeli után) búcsút intettem Danikának, majd repülőre ültem. Otthon tali, Testem!

Egy laza két órás repülés után landoltam a La Guardia reptéren. Szerencsés voltam, ugyanis aznap a repülők úgy szálltak le, hogy az egész belváros mellett elrepültek. Ingyenes sightseeing tour a legjobb! És még az idő is szép volt. Ismét itt találtam magamat, az ország legnagyobb városában, a személyes kedvenc helyemen. Imádom. Kicsi várakozás után felszedett nagynéném, majd megindultunk haza, Glen Coveba, ami egy jó 15-20 percre fekszik a várostól. Itt aztán az elmúlt napokban bébiszitterkedem, segédkezem, és élvezem a pihenést. Az unokahúgaim le se szállnak rólam, szóval van bőven teendőm azért. Ezek mellett végre újra váltós kocsit vezetek. Hihetetlenül jó érzés. A mester nem felejt, tényleg kezdj el Torettónak hívni. Természetesen itt is rengeteget alszom, de hát öregszem, az a helyzet. 

Az idő egyre szebb, süt a nap, melegszik a hőmérséklet. Ideje egy kis színt szereznem, mert világítok, mint a villanykörte. Amióta vége a sulinak, az időérzékem teljesen elveszett. Azt sem tudom sokszor, hogy milyen nap van. Na mindegy... Őszintén megmondom, mennék már haza, de addig még menni fogok fel és alá, ide meg oda. Aztán júniusban végre hazaérek. Már várom nagyon. Hiányoznak a magyaros dolgok a gulyáslevestől kezdve a legótvarabb minimal bulikig. Soon...

Hamarosan fent lesz az első interjú. Készülj, barátom!

Most megyek, folytatom a napi teendőimet. Bon giorno, my friend.

Drága olvasóm!

Ne haragudj, hogy eltűntem. Az elmúlt pár nap kaotikus volt: finals week, pakolás, kiköltözés. Minden cuccom már a storage unitban van. Mellettem a bőröndöm, a gurigurim, és a hátizsákom mindössze. Úgy döntöttem, még egyszer, de nem utoljára bejelentkezem a Mathews Hall 420-as szobájából.

Felemás érzéseim vannak. Reggel, mikor kanadai szinkronúszó barátomtól, Claire-től akartam elbúcsúzni (Fél évet külföldön fog tanulni, szóval 9 hónapig nem látjuk), egy csoport síró szinkronos lány várt. Mondom de édesek vagytok, hogy sírtok, de hát jön vissza nemsokára...

Nem ez volt a helyzet.

Reggel az egyetem eltörölte az egész szinkronúszó programot. Nincs többé. Soha. Egyik napról a másikra. Ezeknek a lányoknak, többek közt Sacinak, a magyar lánynak, több évnyi munkája ment rommá egyik pillanatról a másikra. Elképzelni se tudom azt a fájdalmat, amit ők érezhetnek most. Kitartás, lányok.

Miután Viktorral kiköltözünk a storageba, elfogyasztottuk utolsó Panda Express ebédünket. Próbáld ki, ha teheted, mert parádés. Majd pár barátomtól búcsút intve visszatértem a szobámba. 

Üresség.

Ez fogadott. Csupán a két bőrönd, a hátizsák, és ezen laptop, amin jelenleg pötyögök. Hihetetlen, basszus! Vége az első évemnek. Nincs többé freshman dorm, Mathews 420, és a többi hülye freshmanekre vonatkozó szabály. Megindulok a második évemnek. 

Ugyanakkor nem látom ezeket a csodás embereket három hónapig. És igen, hiányzik az otthon, rettenetesen. De nekem már van egy másik otthon is: St. Charles. Felemás érzések. Bittersweet. 

Olyan üres a szobám. Utoljára 2018 augusztus 14.-én volt ilyen üres. Mikor megjöttünk ide, a Missouri forróságba. És most, hogy az idő kezd jobb lenni, most meg megyek haza. Lehoztam négy 5-össel és egy 4-essel a vizsgahetet. Kicsit azért büszke vagyok, mert fent tudok maradni a Dékán listáján (3.50-4.0 átlaggal rendelkező diákok kerülnek erre az elismerő listára). Megcsináltam.

Kedves olvasóm. E sorok írója megérdemelt pihenését kezdi lassan. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem fogok írni. De nagyon rám fér. Kemény éven vagyok túl, de minden perc megéri a melót.

Benedek. Out.

Jóestéket kívánok!

Túl vagyok az első final examen. Kommunikáció óra, eléggé laza volt hogy őszinte legyek. One down, four to go. Holnap angol és mikroekonómia. Örülök, hogy egy napon letudok kettőt is, és már csak két vizsga lesz hátra. Ma lefoglaltuk a storage unitot nyárra. Egy kicsit megcsapott, hogy 4 nap múlva vége van az egésznek. 

A nagy tanulás közepedte úgy döntöttem, hogy írok egy kicsit arról, hogy mit is lehet itt csinálni a tanuláson és a sportoláson kívül. Azért mégis csak a nagy Amerikában van az ember, nehogy már unatkozzék! 

Missouri állam területileg körülbelül kétszer akkora, mint kicsiny Magyarországunk. Népessége kicsivel 6 millió fő felett van. Legnagyobb városa Saint Louis és Kansas City. Maga St. Louis város mérete nem nagy, ám a környező városokkal összeolvadva egy 2,8 milliós agglomerációt alkot. A város a Mississippi és a Missouri folyók összefolyásánál fekszik. A hatalmas mennyiségű víz miatt heteken át áradás miatt kiadott riasztás van. Ma éppen itt, St. Charles mellett szakadt át a gát és került víz alá több száz hektárnyi terület. St. Louis belvárosa nem nagy, ám annál szebb. Jobbnál jobb éttermek, a Busch Stadium valamint a híres Gateway Arch Nemzeti Park várja a látogatókat az év minden napján. Jut eszembe, tökre logikus, hogy Kansas City itt van Missouriban... De legalább az MLS focicsapatukban három magyar is van Németh Krisztián, Sallói Dani és Baráth Boti személyében. Missouri állam az összes nagy ligában érdekelt az NBA kivételével. A Kansas City Chiefs az NFL-ben, a St. Louis Blues az NHL-ben, a St. Louis Cardinals és a Kansas City Royals pedig az MLB-ben képviseli államunkat. 

Bár Missouri nem éppen a leghíresebb állam, azért bőséggel akad itt is látnivaló. Saint Louis és környéke mindenképpen megtekintendő. A város egyik leghíresebb utcáját, a Delmar Loop-ot a Váci utca és Vörösmarty tér környékéhez tudnám hasonlítani. Tele bárral, étteremmel, klubbal és bolttal. Itt található a Delmar Trolley is. Ez egy kisebb villamosvonal a környéken. A Loophoz közel van a Washington University campusa, ahol többek közt az 1904-es olimpiát is rendezték. Mindenképpen megér egy sétát ez a környék is. A veszélyesebben élők figyelmébe ajánlanám a Delmar Loop közelében található környéket. Ez egy kicsit lepukkantabb, gettós környék. Sok fehér emberrel nem találkozik itt az ember, és az ajtók zárva tartása ajánlatos. Két napja, mikor ott mentünk keresztül, minden harmadik autón lövedéknyomokat láthattunk. Ugyanakkor a Budapestről jötteknek ez semmi. Nekünk Hős utcánk van... Itt meg nincsen Hero Street. 

St. Louistól 20 percre fekvő városom, az egyetemem otthona St. Charles (igen, ezen a környéken minden szent...). A városnak történelmi belvárosában a mai napig állnak a régi, eredeti épületek. Tele bárral és étteremmel. A Missouri folyó partján elterülő parkban kellemes sétákat lehet tenni, valamint minden évben itt rendezik meg az Oktoberfestet. Egy pici Európa ez nekünk, importált termékeknek. Tavaly rengeteg német és egyéb európai nemzetiségűvel találkoztunk itt, valamint a Hofbrau-t is rendesen fogyasztottuk. Hiszen kit érdekel, hogy itt 21 a korhatár, mi nem innen jöttünk. St. Charlestól tovább haladva kissé egyhangú a táj: hatalmas füves puszták mindenfele. Számomra ennek is van egy szépsége, Somogy megyei vérrel az ereimben. 

Azért a kapitalista nagyság itt is meglátszódik. Mindenfele éttermek, boltok, shopping centerek. Walmart természetesen itt is van. A Walmart pedig a világ legjobb boltja. Itt mindent IS megtalál az ember, amire csak szüksége lehet. Széles autópályák mindenen keresztül, rengeteg autó és kamion. Ez is Amerika, csak egy kicsit másmilyen. Még egy kisebb síközpont is található nem messze. A Hidden Valley nevet viselő központ egy pici hegyen terül el. A sok hóval járó tél alatt pedig a diákok kedvelt szórakozóhelye, ugyanis péntekente az éjfélig tartó síelés 50 százalék kedvezménnyel vehető igénybe.

Az állam az amerikai viszonylatban relatív olcsó. Az adó nem túl magas, és a benzin gallonjáért sem kérnek el túl sok dollárt. Egyetemistaként megemlíteném, hogy az alkohol árai Misssouriban igen kedvezők. Egy vodkaszóda ára a klubokban 1$ , valamint egy nagyobb hepajt is le lehet hozni 15 dollár alatt (nagyobb hepaj alatt egy üveg vodkát értek, ami ugyebár több embernek is elég...kivéve, ha magyar az illető). A bulik azért nem hozzák a magyar színvonalat, de nem rosszak. Az egyetemek környékén, ahogy itt is, azért pezsgő az éjszakai élet csütörtöktől kezdve. 

Az időjárás az egy más tészta. St. Charles egy kicsit délebbre fekszik, mint Róma. Emiatt a nyár nagyon meleg és nagyon hosszú. Tavaly egészen október végéig gyakoriak voltak a 30 körüli fokok, augusztusban a 40-et is alulról nyaldosta a hőmérő higanyszála. Mivel a Midwesten fekszik az állam, és északról nincsen semmiféle Kárpátokhoz hasonló védelem, az időjárás drasztikus mértékben változik napról napra. Nyárból hirtelen tél lesz, télből nyár, aztán megint tél, majd egy kis tavasz, megint tél és két nap múlva rövidgatyás idő. Idén volt egy hét, mikor pénteken mínusz 28 fokot mértünk, majd vasárnap 18 fokban, rövidgatyában mentem vacsorázni. Most április második vasárnapján esett a hó, két nappal rá kedden pedig az egyetem tava mellett napoztunk 28 fokban. A frontérzékenyeknek nem tudom ajánlani... Az állam a Tornado Alley szélén fekszik. Itt évente átlagosan 10-30 F1-es vagy nagyobb erősségű tornádó alakul ki. Ilyenkor megszólalnak a szirénák, és mindenkinek a kijelölt severe weather shelterbe kell vonulnia. Ha tornádók nem is gyakran, de hatalmas viharok hetente lehetnek. Szakadó eső, hatalmas szél, dörgés, villámlás. Bár kicsit néha idegesítő, nekem ez tetszik, mert van változatosság az időjárásban. Itt az előre jelzésre nem szabad hagyatkozni, annyira kiszámíthatatlan az egész. Két szóval összefoglalva: Missouri weather...

A környékemről nagyjából ennyit érdemes tudni. Ezek az állítások egész Missouri államra érvényesek, nem túl nagy a változatosság a Midwesten. Most megyek vissza tanulni, holnap vizsga, és a pakolási folyamatokat is fel kell pörgetni. Négy nap, és vége. Hihetetlen. 

Csókollak téged, olvasóm. Hajrá Fradi!

Szervusz barátom, ismét!

Utolsó vasárnapomat töltöm Missouri állam eme csodás kis városában. Az idő hál' Istennek egyre jobb, tisztára nyár feelingem van. Tegnap ismét összejött az újdonsült Hungarian Tribe. Ellátogattunk Clayton városkában egy palacsintázóba, ahol jobbnál jobb sós és édes palacsintákból lehetett válogatni. Nem mondom, hogy teljes mértékben hasonlított a magyar palacsintára, de nem volt rossz! Azért én még a helyükben felraknám a Hortobágyi húsost a menüre, fixen az egyik kedvenc lenne. 

Később Viktor elment az UMSL-es bandával a Cinco de Mayo utcabálra. Én ezt leadtam. Van elég latinvérű itt is. Bőven sok is, nem akarok még pluszban latinokkal bulizni...

A mai nap röviden: alvás, alvás, tanulás. Beterveztem egy egyórás power nap-et. Négy és fél óra múlva keltem fel. Hopszi… Na mindegy, úgy néz ki tényleg öregszem.

A mai nagyobb téma az atléta kötelezettségek. Ha olvastad az előző posztokat pontosan tudod, hogy nem csak tanulok, de vízilabdázom is. Elég magas szinten. Legalábbis a heti 9 edzést azért nem tartom alacsonynak. A vízilabdaszezon itt augusztustól november közepéig tart. Őszinte leszek, 10 év után, amikor a szezon augusztustól következő júniusig tart, nem bánom a rövid szezont. Kicsi szezon, de intenzív. Kicsi, de játékos. 

Augusztus közepén kell visszaérkeznem általában. A campuson mi vagyunk nagyjából az első emberek, mindenki más a hónap végén költözhet be. Bizonyos sportcsapatoknak, akiknek szeptember elején már tournament van, előjoguk van beköltözni. Az edzés a beköltözést követő napon kezdődik. Intenzíven. Napi kettő vagy három edzésünk van. Ez attól függ, hogy van-e vagy nincs kondi aznap. Ez megy egészen a suli kezdetéig. 

Idén reggel 9-11 és délután 1-3 voltak az edzések, kétnaponta 3-4 közötti kondival fűszerezve. Nem mondom, hogy meghaltam eleinte, de nem ártott a defibrillátor a közelben. Első Lindenwoodos edzésem egy finomabb úszóadag, 100-szor 50 volt. Az edzőnk, Dave jóképűen odahúzta a széket a medence partjára, leült, telefon elő. Indulhatunk. A száz végén, mikor már az életünkért küzdöttünk, közölte, hogy akkor még úszunk 3-szor 100-at időre, felmérőkent. Ez volt a nap jóhíre... Élek, az a lényeg.

A suli kezdetével változik az edzés is. A napi 1-3 megmarad, heti kétszer reggel 6-os edzés, valamint két kondi. Plusz meccsek. Fun. Elmondhatatlan érzés, amikor reggel 5:18-kor csörög az órád, azt sem tudod hol vagy, majd jó 40 percre rá már a jéghideg medencében lubickolsz. Pardon, """lubickolsz""". Az edzéseknek általában három fő alkotóeleme van: uszimuszi, lábazás és labda. Az úszás kicsit más, mint otthon. A preseason rövidsége miatt egyből 200-ak, 100-ak és sprint távok vannak. Néha azért itt is meg van fűszerezve kis kimászással, guggolással, fekvővel. A lábtempó a személyes kedvencem, és remélem érzed az iróniát. Legjobb barátaim az ólomöv és a medicinlabda. Főleg a kettő kombinálva. Amióta itt edzem, rengeteg új lábtempógyakorlattal találkoztam. Ilyen taposás, olyan ugrás stbstb. A lényeg, hogy a combizmaim általában gatyák egy-egy jobb edzés után. A harmadik elem, a labda viszont nagyon jó. Az uszodában 4-5 kapu is van, így mindenkinek jut rengeteg lövési lehetőség. Sokszor volt, hogy fél órán át megállás nélkül csak lövés, lövés és lövés. Semmi bonyolítás, semmi rafinéria. És hát ismerjük a mondást: ismétlés a tudás atyja. Természetesen a meccsek előtt rengeteg taktikai elem is bejön a képbe. Kontratámadások gyakorlása, emberelőny és hátrány valamint edzőmeccsek. Az egyetlen dolog ami miatt kibírható a reggeli edzés. 

Mivel a csapat magyar viszonylatban elég nagy, ezért általában két csapat van, hogy mindenkinek legyen játéklehetősége. Az A csapat általában utazik valamerre, míg a B csapat valami közelebbi tornákon vagy konferenciafordulókban játszik. Az, hogy ki lesz A és B csapatos, csak is rajtunk múlik. Évközben is van rotáció, valamint a konferenciafordulókon is két körülbelül egyforma erősségű csapat volt nevezve. Nem is véletlen, hogy a konferenciadöntőben Lindenwood vs. Lindenwood alakult ki. Bár nem NCAA csapat vagyunk, rengeteg meccs NCAA csapatok ellen van, ahol szintén eléggé jól szerepel a csapat. Vegyük csak a U.S. Naval Academy elleni győzelmet. D1-es csapat, hazai pályán. A konferenciadöntő megnyerése adott jogot a National Championshipen való részvételre, amire egy újabb kemény felkészülés volt. De mint már láttad korábban, sikerrel: 2018-ban mi nyertük a CWPA Collegiate National Championshipet Tucson városában, Arizonában. Hard work pays off, right? Mondjuk nem is meglepő, hiszen elég jól összejött ez a szerb-spanyol-panamai-magyar-ausztrál-máltai-amerikai banda. Vegyesfelvágott.

Az ünneplést követően átálltunk az off-season edzésre. Mivel a lányok edzője szintén Dave, és az ő szezonjuk a tavaszi félévben van, mi úgymond magunk miatt edzünk ilyenkor. Általában heti 2-3 vízi edzésre, néha vasárnaponként edzőmeccsre és egyénileg kondiba jártam, járok. Ekkor derül ki igazán, hogy ki akar bármit is kezdeni a sporttal és ki nem. Nekem lett is eredmény: kb. 10 kilótól szabadultam meg február óta. 

Ha valaki student-athlete, akkor jó, ha jó az időbeosztó képessége. Ugyanis a tanulás és a sport párhuzamosan megy. A különböző dolgokra való, jó időbeosztás kulcsfontosságú. Nem nagyon érdemes halogatni, én is ha tudtam mindig előre dolgoztam. Továbbá a sportolóknak a campus területén kell élni és a traditional 19-es meal plan-t kell választani. Ez heti 19 kaját foglal magában, 15 hétköznapit és 4 hétvégit. Hétvégén csak brunch és vacsora van, ami teljesen érthető, hiszen szombaton és vasárnap mindenki későn kel. Továbbá a szezon elején egy hosszú és alapos physical és mental health examen kell átmenni. Enélkül nem lehet játszani. A sportsérüléseket fedező biztosítás is elengedhetetlen. 

Ezek mellett amúgy rettenetesen évezem ezt a sportoló életet. Jó érzés a Lindenwood Athletics tagjának lenni. Mindenki az egységes, egyetemi felsőkben jár; a különböző sportolók, ezáltal a baráti körök is keverednek és a csapatok egyként szurkolnak a többiek sikeréért. Bár mindannyian különbözünk, részben egyek vagyunk. Az egyetem képviselése annak színeiben büszkeségérzettel jár, és mint már mondtam, a suli határain kívül is ismertek vagyunk. Jó dolog ez, na. Megéri belefektetni azt a rengeteg melót. 

Viszont holnap vizsgázom. Megkezdődik az utolsó megmérettetés, a finals week. Öt nap múlva vége, szombaton pedig már Danikával karöltve nézünk le a helyi Ligetbe. Magyarország előtt beintegetünk még egyszer, de nem utoljára. Már alig várom. Ő (is) az én családom, távol a családomtól. De addig még ezer meg egy dolgom van...

Nemsokára a kitekintőkben megszólaltatok másik Amerikában tanuló sportolókat is. Lesznek kosarasok, úszók, vízilabdázok. Sok ember, azonos eltökéltség, de más-más sztori.

Készüljetek...

Üdvözöllek újra, olvasóm!

Rettenetesen jó napon vagyok túl. Amellett, hogy vége az iskolának, és már csak a finals week van hátra, rájöttem, hogy nem is akkora madárság ez a blog. Összehozza a magyarokat...

Ugyanis két napja egyszer csak felvillant a telefonom egy Facebook értesítést kijelezve. Ismerősnek jelölés. Barna, hosszú haj, kék szem. Rettenetesen magyar név. Tizenakárhány közös ismerős. Na jólvan, akkor megnézzük, ki ez a Hölgy. Ez eddig oké. De ahogy megnéztem jobban, nem hittem a szememnek...

"Itt tanul: University of Missouri - Saint Louis". Hát ezt esküszöm, hogy nem hiszem el. Tudni illik ugyanis, hogy az UMSL körülbelül 15 percre van a sulimtól. Megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen (Viktorral, persze) aki a semmi közepére költözik.

Szóval van még egy magyar itt. Nem is kellett sok, rá egy napra már meg is volt beszélve a hármunk találkozója. Említett hölgyünknek van személygépkocsija, szóval könnyebb volt a mozgás. Ma, azaz péntek dél körül taliztunk a Spellmannben (Lindenwood egyik központi része, ahol az egyik étkező is található). Magyar hang, aki nem a Saci (a Lindenwood-i magyar triumvirátus harmadik csúcsa) és nem a Viktor. Ne tudd meg, hogy mennyire jó érzés és élmény volt.

E végzős, kosaras hölgytől megtudtuk, hogy a blogon keresztül talált meg minket. Ugyanis gimis barátom és a legnagyobb kosaras akit ismerek a húga után, Aho Nina, aki a Duquesne University D1-es csapatában kosarazik, közös ismerősünk, és megosztotta az oldalt. Shout out to Nina!!! 

És hogy miért is kicsi a világ? Kiderült, hogy van még egy magyar, egy teniszes, aki amikor itt játszottak nálunk, találkozott a Sacival. Indirekt ismeretség. Első bulink, amikor betekintést nyertünk a híres-neves frat party világba, egy UMSL-es buli volt. 2018 szeptembere... A feljebb említett két magyar ott is ott volt. És még csak nem is tudtunk egymásról!

Mint kiderült, a leányzó kb. 10 percre lakik Viktortól otthon, Magyarországon. Kiderült, hogy brother from another mother-om, Danika is alatta járt általánosban. Az meg csak a ráadás, hogy Dani anyukája volt a tesitanárja. 

Az egyetemen történő körbevezetés után szerepcsere, majd mi jártuk be az UMSL-t. Parádés egy iskola. Főleg a housing. Négy fős, apartmanszerű lakások. Konyhával. Már meg is van beszélve egy magyaros kajakészités. Gordon Ramsay visszatér a porondra, és olyan gulyást csinál, hogy azonnal Bocuse d'Or különdíjat kap. Az egyetem után a Delmar Loop volt a cél. Ezt leginkább a Váci utcához és a Vörösmarty tér környékéhez tudnám hasonlítani. Egy utca tele étteremmel, bolttal, bárral, szórakozóhellyel. Ide egy eléggé gettós környéken át vezetett az út. Nem mondom hogy veszélyesnek tűnt, de a Hős utca ahhoz képest gyermekmegőrző. Egészen bíztató, amikor a kocsi melletted tele van golyónyomokkal. De a lényeg, hogy élünk. 

Szóval, kedves olvasó, a világ kicsi. Mi, Magyarok mindenhol ott vagyunk. Mindenhol IS! Meghódítjuk a világot.

Hungarians United. 

Gutten tag!

Második részként beszélni fogok az egyetem felépítéséről, dióhéjban. Amúgy az idő hulladék, esik az eső egész nap. Legalább melegnek meleg van. Ma elkezdtem összerakni a dolgaim... Rengeteg a ruhám basszus. Unalmamban inkább írok kicsit.

Szóval egyetem.

Egy átlag szemeszter Január és Május között (vagy éppen Augusztus és December) átlagosan 16 héten át tart. Ebbe ne számítsd bele a Hálaadást, a híres-neves Spring Breaket és az egyéb szüneteket. Általában a kisebb quiz és tesztjellegű számonkérések mellett félidőben egy midterm hétnek nevezett jelenség található. Féléves vizsgának hívnám. Ez, valamint a Finals week a "nagy durranás" itt. Természetesen a bulik és szórakozás mellett.

Hét nap múlva ilyenkor már lement az összes vizsgám, és valószínű, hogy a fejemet kapkodva pakolok. Május 11-ig ki kell ürítenem a szobámat, tárolási lehetőségeket kell keresnem, hiszen jövőre egy másik kollégiumban fogok lakni. Haza Júniusig nem térek, de nem fogok itt maradni, anyagilag se érné meg, és hát őszintén, ki akarna a szenvedéseinek bugyraiban a kelleténél tovább tartózkodni?! Viccelek.

Megvolt az utolsó hétfőm, keddem, szerdám és csütörtököm is freshmanként, azaz elsőévesként. Hihetetlen. De ez van, megy az élet tovább, nem lehet nyugtom, hisz a vizsgahét napról napra közelebb és közelebb lesz.

Második félévemben a következő tárgyaim voltak: Financial Accounting, Microeconomics, Principles of Psychology, Composition 2, Communication valamint Intro to Dance. Igen. Tánc.

Az első kettőhöz gondolom nem kell hozzá fűzni semmit sem. Marketing majorként (szak) egyértelmű. Na de pszichológia? Anyanyelvű szövegszerkesztés? TÁNC?!?!

Igen. Amerikában kicsit más a helyzet, mint itthon. Itt egy úgynevezett GE rendszer van, ami General Educationt jelent. Ez egy sok órából álló, meghatározott blokk amit szaktól függően, mindenkinek teljesíteni kell. Úgy mondanám, hogy kötelezően választandó tárgyak blokkja. Egy-egy történelmi, szociális, művészeti, idegen nyelv (Magyarként vicces...) stb. óra, amit a négy év alatt el kell végezned. A Composition órák kötelezők mind az amerikaiaknak, mind a nemzetközi diákoknak. Az, hogy hány félév angolt kell tenned nemzetköziként, csak rajtad múlik, ugyanis az első féléved előtt egy placement test-tel indítasz. Ha jó, mint nekem lett hál' Istennek, akkor egy félév nemzetközi diákokkal (Composition 1), és egy félév anyanyelvű, amin most vagyok. Ha nem lett jó, hát, akkor zauberflöte. És hogy marketingszakosként miért táncolok? A kötelezően választandó art section-ből ki nem a táncot választaná, őszintén... (Danikám, ne aggódj, azért tudják már, hogy mi is az a shadowing!)

Vicces, mi? Mivel a GE órákból sokat mi gimiben megtanulunk, ezért ezek nekem nem éppen a legnehezebbek, de nagyjából egyik európainak sem. 

Természetesen ahogy egyre haladok előrébb, úgy esnek ki a GE-k. A következő félévem után alig marad néhány, és jönnek a nehezebb és nehezebb marketing órák. Minden major követelménye a szakmai gyakorlat, amit junior (harmadéves) kortól lehet csinálni. Legtöbb esetben ezt nyáron csinálja az ember. Igen, két év múlva még ennél is kevesebb lesz a nyári szünet. Na jó, azért persze nem panaszkodom. 

Még talán azt fontos megemlíteni, hogy itt nincs pót-zh, pót-vizsga. Egy hetet kell meghúznod. Ha buksz, akkor buksz. Ami persze nem gyakori, valamint az évközben szerzett jegyeid is fontosok, szóval ha nem cseszerintesz el valamit év közben, akkor úgy ahogy biztonságban érezheted magadat. 

Lényegében így folyik itt az élet. Rengeteg házival, beadandóval, online feladatokkal és esszékkel tarkítva. Rengeteg izgalom... Nem, amúgy tényleg izgalmas és meglepő, de van hogy élvezem a tanulást, amire nagyon rég nem volt példa. Sok a felelősség, de egyenlőre megbirkózom ezzel.

Hamarosan elindítok egy kisebb vlog csatornát is a legnagyobb videómegosztón. Kommentben küldjetek bármi témát, amire kíváncsiak vagytok. Előre szólok, hogy rendkívül retardált lesz a hangom a videókban, de ennek ellenére remélem, hogy minél többetekhez eljut majd.

Hírnévre fel! Se.

Szép és jó reggelt kívánok, olvasó!

Tudom. hogy nálad már délután van. Hazaértél az iskolából, a melóból. "Jó ég, Benedek, te. Gondolkozzál már, Majális van..." Bocsánatot is kérek tőled, de tíz perc sem telt el azóta, hogy kidobott az ágy magából. Aztán vigyázni a karneválon, mert jók a programok, csak sok a köcsög... És rossz a közbiztonság!

Meglepődve láttam, hogy ezen poszt írásának kezdetekor hozzád, valamint 148 társadhoz már eljutott az első bejegyzés. Ha egy biznisz beindul, mi? Viccet félretéve köszönöm neked, és mindenkinek, aki rászánta azt a pár percet az első posztra.

Ahogy hallgatom a hűtőm zúgását, így reggel kicsivel nyolc óra után, úgy döntök, hogy az elején megpróbálok időrendben összefoglalni mindent. Előre is elnézést kérek, az éjjeli vihar és tornádófigyelmeztetés miatt nem ment valami jól az alvás, lehet néha majd kihagy az agyam egy-egy pillanatra. Popcornt elő, kezdjünk!

Szóval Augusztus kilenc. A nap, amikor a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér ajtaján besétált Benedek egy bőrönddel, egy gurigurival (Kézipoggyász egyedi elnevezése. Találó, tudom.), a hátizsákjával, egy viszonylag nyugodt anyával, egy kissé idegállapotos apával, valamint annak idején egy kicsit ideges, szomorú, kiakadt barátnővel. Nők...

Ha olvastad az előző posztomat, emlékszel Viktorra. A szemem fénye már egy évet letolt Amerikában, egy community college tanulójaként. Átjelentkezett, felvették. Meglett a travel buddy-m az elkövetkezendő három évre. "Aztán ne buzuljatok túl sokat!" kaptuk meg a reptéren. Hát mi nem ígérhetünk semmit. Igen, gondolom sejted, hogy az elején szobatársak voltunk. A magyar duó. 

Bőrönd feladva, jegyek a zsebben, security check fastpass kifizetve(a sima sor a biztonsági ellenőrzéshez körülbelül a Deák és az Astoria közé ért). Eljött a búcsú ideje. Nem sírtam. Nem mondom hogy könnyű volt. "Viktor, Istenem...köpd már ki a barátnőd, aztán menjünk. ELÉG LESZ MÁR!" Mentünk. A cikkcakkos terelőbóják végén az utolsó oszlop előtt még visszaintegettem. 131 nap, hogy szomorodna meg! Tökéletes nyári időben hagyom itthon kishazámat, és a lucskos, hideg, szürke télbe érkezem haza. De már most várom.

Szokásunkká vált, hogy utolsó étkezés otthon mindig egy jó magyaros fogás. KFC! Ahogy tömtük magunkba a twistert meg a stripeket, anyám már írogatott is. "Istenem már anya, 5 perce se mentem el és már zaklatsz?!" Jó, na. Tudom, hogy ők talán jobban izgultak, mint én. Meg hát talán szeretnek is. (ha ha ha)

A repülőnk Londonba olyan magyarosan indult. Két óra késés. De elindult. A pilóta felnyomta a gázkarokat, a gép lassan, majd gyorsan, gyorsabban gurulni kezdett. Lisztferihegy hírhedt bádogterminálja egyre csak ment és ment el mellettem, míg nem el nem emelkedtünk. Viszlát, Magyarország! Őszinte leszek, az ott akkor kicsit megcsapott. Tényleg itt ülök, tényleg megyek. Mi a fene?!

A két óra budapesti késés rettenetesen jót tett a kardiónknak, ugyanis 2,5 óra helyett fél óránk volt átérni a New Yorkba tartó repülőhöz. Ha voltál már a Heathrow-n, akkor tudod, hogy méretes reptér, valamint ki kell állnod plusz egy biztonsági checkpointot, ahol az aranyos indiai officereknek az angolját kb. annyira érted, mint engem értenek Amerikában. Természetesen ha magyarul beszélek. De elértük a gépet. A kapunál egy nagyon szigorú, 125 centis nőci kérdezősködött, hogy minek megyünk Amerikába. "I'm going to study". Hú. Hihetetlen még kimondani is. 

Kilenc alvásmentes levegőben töltött óra után tanítani való módon rakta le a pilóta a gépet a JFK-n. A rokonok vártak minket, akiket szintén az első posztban említettem. Ha már lúd, legyen kövér, gondoltuk Viktorral a repjegy vásárlásakor, és pár napot New Yorkban töltöttünk. Ő még akkor nem látta azt, amit én, szóval megmutattam neki álmaim városát. Legbelül viszont napról napra erősebben izgultam.

Aztán eljött  nap. Augusztus 14. New Yorkban fel, Saint Louisban le.

Az utunk igazán magyarosra sikeredett ismét. Nem elég, hogy vihar miatt két órát késtünk, még egy stewardess is meghúzta magát, ami miatt új személyzetet kellett keresni. Majd mikor három óra után már a kifutó fele gurultunk, közölték, hogy amúgy a pilóták munkaideje lejárt. Kapuhoz vissza, új pilóta kell. Csodás.

Végül hat óra várakozás után, és két óra repülést követően landoltunk Missouriban. "Itt vagyunk, nincs már visszaút." A reptéren a leginkább egy ősz mackóhoz hasonlító, pocakos télapó edzőnk, Dave várt. Az angol olyan jól ment, mint születésemkor. Ne nevess olvasó, izgultam csak! De komolyan, néha kihagyott az agy és néztem csak, mint hal a szatyorban. Kellemetlen.

Aznap este megismertem pár csapattársamat, ugyanis még egy napig nem költözhettünk be az egyetemre. Abby, egy végzős, szöszke, mosolygós lány volt az első, akit megismertem. Közvetlen, kedves lány, aki 4 importot (így hívjuk magunkat, külföldieket) is befogadott egy este erejéig. Jorge, a spanyol csődör akit csak Gyurinak hívok; Mitch, az amerikai, akivel már beszélgettem egy ideje; Koal, szintén amerikai valamint Lachlan, Ausztráliából. Az első emberek akikkel kapcsolatba léptem itt. Mintha ezer éve ismernének. Fura. Magyarként pláne.

Gondolom már érdekel, hogy milyen az eleje, mikor bekerülsz egy amerikai egyetemre. 

Szerda volt, felhős idő, tipikus Missouri weather. Ne félj, ezt is megtudod nemsokára, de gondolom a fent említett tornádóriasztásból már tudsz következtetéseket levonni. Saint Charles városka egyik főútjáról balra bekanyarodva megérkeztünk. "Na jóóóóóólvanakkorrrr…." Hatalmas, téglaépítésű, négyemeletes lakóépületek minden fele. Ilyen épület, olyan épület, stadion, színház kosáraréna. Amit csak el tudsz képzelni. (Lesz vlog is az egyetemről, ahol bemutatok majd mindent.) Mivel a vízilabdaszezon szeptember elején kezdődik, mi voltunk szinte az első emberek a campuson. Miután becsekkoltunk, megcsinálták a diákigazolványunkat. Mondanom sem kell, hogy úgy nézek ki a képen, mint egy fogyatékos... Megkaptuk a szobánkat a Mathews Hall-nak nevezett, freshmeneknek szánt lakóépület negyedik emeletén. 420-as szoba (ha ha ha...). 

Megjöttünk. Elkezdődik.

Kedves olvasó, most mennem kell. El kell kezdeni a napomat. Fel kell töltenem az energiakészleteket. Szépen süt a nap, bár estére megint jönnek a viharok, remélem végre látok egy tornádót. Bármennyire sincs kedvem, be kell hogy nézzek accountingra és kommunikációra is, mert jövőhéten vizsgahét. Aztán rohanok haza, játszik a Barca. Ha Liverpool szurkoló vagy, sajnálom. De nektek annyi! 

Szóval ezen sorok írója most elköszön, és elindul egy újabb napot átélni itt, Missouriban.

Hajrá, Barca!